„Isserlis a benne élő gyermek nyelvén mondja el mindazt, amit a zeneszerzőkről tud” – ennél lényegre törőbben nem összegezhetnék a Miért csapott Beethoven a lecsóba? című könyvet. A kötet szerzője, az a brit csellista, aki játékával, interpretációival újrafogalmazta hangszerének világát a hallgatóság legnagyobb örömére. És – mint ajánlónkból is kitűnik – remek és jó humorú író.

Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Robert Schumann, Johannes Brahms és Igor Sztravinszkij – ezekről a nagy klasszikusokról mesél, anekdotázik Steven Isseriis nemrég Magyarországon is megjelent könyvében. A cím persze kíméletlenül korszerű és a szlenget ismerők tudják, hogy „aki belecsap a lecsóba”, az bizony „nagykanállal falja az életet”.  Steven Isserlis a híres csellista beavatottként anekdotázik a legnagyobbakról úgy, hogy tudjuk, mert tudható, hogy Isserlis már számos koncertteremben, előadáson mesélt Beethovenről és a többiekről, csak akkor hangszerével tette ezt.

A kötet – a szerző ajánlása szerint – abból a késztetésből indul ki, ami ahhoz hasonlatos, amikor két egymás számára ismeretlen, de részünkről tudva rokonléleknek mondható ember összeismertetését szándékolja. Az író-csellista így koncertközönségére és a nagy komponistákra gondol, mely utóbbiak – a könyv szerint – a világ legmókásabb, legbohémebb, legfennköltebb, legérdekesebb, legkifinomultabb egyéniségei.  S ahogy Isserlisnek már korábbi, akkor gyerekeknek szóló kötetei révén már erős rutinja van, hogy komolyzenéről mókásan adjon elő lapjain, úgy most is így tesz – csak felnőtteknek.

Olvasmányossága, szerteágazó történettudásával, és a biográfiákon túli valóság hathatós ismeretével párosulva ejti rabul az érdeklődőt. Valójában a könyv hiánypótló, hiszen a klasszikus zenéről, mindig csupán dörgedelmesen komoly (no, hát persze, mi más?) hangulatú, felütésű szakkönyvek készültek, a szerzők sokszor maguk kötötték gúzsba az élet habzsolásával is jócskán foglalkozó komponisták életrajzainak főszereplőit, szereplőit. Az átok megtört, Isserlis irodalmi értékű szólója, a regényes tollforgatás Paganinijévé avanzsálta.