„Időszerűség, nyelvi erő és a tartalmi aktualitás efféle együttállása”, többek között így indokolták egy helyütt Terézia Mora A szörnyeteg című regényéért adott 2013-as Német Könyvdíjat. Az 1971-es születésű és természetesen magyar származású írónő, tulajdonképpen egy korábbi regényét folytatta új munkájában. A történet középpontjában végül is egy házaspár áll, igaz, a feleség halála miatt ő csupán fennmaradt naplója révén, de mégis teljes értékűen.

Akik a 2009-ben megjelent, Az egyetlen ember a kontinensen című regénye miatt már szívükbe zárták Terézia Mora-t, jól tették, hiszen a Németországban élő írónő most a korábbi történet hőseivel folytatja az A szörnyeteg című kötetben. S bár Flora meghalt, a férj, Darius Kopp a korábbi mély időszak után egy ugyancsak nehéz, de mégis megerősítő periódusba érkezik – felesége öngyilkossága után megtalálta naplóját, s annak vonalvezetése nyomán rendezi életét a továbbiakban. Dariusnak nincs könnyű dolga, hiszen felesége magyar volt, naplóját is anyanyelvén írta, ezt először le kellett fordíttatnia, majd így megismerve az asszony életének minden fontos belső részletét először erős apátiába zuhan. Nehéz ugyanis feldolgozni, hogy a fiatalságától kezdve mély depresszióval küzdő nő, miként verekedte át magát az életen úgy, hogy lelki betegségéről a külvilágnak, így neki, a férjének is semmit sem árult el. A zseniális leplezés eredményeként természetesen annál nagyobb volt a döbbenet, amikor a feleség végül egy Berlin-környéki erdőben önkezével vetett véget életének. A megözvegyült és totálisan maga alatt lévő Dariust végül egy barátja rántja ki a gyász mélységéből. A „kúra” eredményeként az özvegy férfi elhunyt felesége naplója alapján elindul, hogy felfedezze magának Magyarországot, Kelet-Európát, a Balkánt valamint Grúziát.  
Hans-Peter Kunisch német író, újságíró egyebek mellett ezt írja Mora új regényéről: „Valóban jelentős irodalmi teljesítménnyé mégis az avatja a regényt, hogy Morának sikerült hiteles hangon megszólaltatnia magát Koppot is: olyan emberré változtatta az átélt sokk, aki nem akar hazudni többé sem magának, sem másoknak. Nem törődik bele abba sem, hogy egy terapeuta depressziónak nevezi a Flora halála kiváltotta megrendülését. Kopp ragaszkodik a gyászához, és nem engedi, hogy ezt a gyászt bárki is betegségnek tekintse.”