Két éve kapott rá a világ M.L. Stedman írónőre, akinek első, máris „interkontinentális” sikert arató regénye, a Fény az óceán felett visszacsalta a világ olvasóit a romantikus, szentimentális drámák kedvelőinek sorába. A könyv magyarországi premierje nemrég volt.

Akárhogy is hat, de számomra mégis Robert Merle francia író korai regényeinek hangulata köszön vissza M.L. Stedman Fény az óceán felett című könyvére gondolva. Merle írói „mániája” volt sokszor, hogy hőseit egy elszigetelt, zárt helyen szerepeltette, így érve el a nagyobb, atmoszférikusabb hatást. A Janus-szikla nevű szigeten egymagukban élő házaspár története is egy (szó szerint) elszigeteltség háttéradottsággal induló cselekménysor.  Tom és Isabel hosszú évek óta szeretne már gyermeket, de nem adatik meg számukra az áldás. Az óceánnal körülvett sziklasziget, melyen egy világítótorony áll, sajátságos misztikummal lengi be életüket. A férfi-nő kapcsolat gyümölcseként aposztrofált gyermek hiánya lassan felőrli a két ember idegrendszerét, s különös víziók, valón túli látomások világába viszi el. Amikor pedig már úgy tűnik, hogy a sok vetélés élménye és az elhatalmasodó téboly végképp apátiába löki a házaspárt, az óceán hullámai egy olyan csónakot sodornak a sziget partjára, melyből Isabel csecsemősírást hall.
Érdemes a könyvbe belelapozva kiemelni a drámai sorsokról, szenvedésről és reményről szóló kiváló regény egy kedvesen költői részletét: „Isabel szórakozottan simogatta a kezében tartott loncindát. Tom letépett egy krémszínű virágot. – Gyerekkorunkban ezt megettük. Ti is? – Megettétek? Tom leharapta a virág hegyét, és kiszívta a kis kehelyből a cseppnyi nektárt. – Csak egy pillanatig érzed az ízét. De az a pillanat megéri.”