Depressziós horror-western

MEGJELENT: 2020. szeptember 25., péntek | SZERZŐ: Müller Nándor

Sztárparádé, déli akcentus, western feeling, vallási és morális dilemmák bemutatása... Jól hangzik? A Mindig az ördöggel című filmben rejlő potenciál a képernyő elé ültetett. És majdnem egy egész órán keresztül ott is tartott…

Kép forrása

Szívderítő
Történetünk – divatos módon – több szálon fut, mindegyik az ötvenes évek Amerikájának legsötétebb szegmensét hivatott bemutatni. Willard, aki a második világháború során elveszíti a hitét, felesége betegségének következtében megőrül, és egy saját maga által tákolt kereszt előtt térdepelve, élő áldozatot bemutatva próbál alkudozni az Istennel, akit elhagyott, alig tizenéves fiát is magával rángatva a vérfagyasztó ceremóniára. Carl és Sandy történetünk Bonnie-ja és Clyde-ja, akik stopposokat rabolnak, erőszakolnak és végeznek ki, kis kamerájukkal dokumentálva a „modellek” utolsó pillanatait. De a filmnek köszönhetően megismerhetünk még vándor prédikátorokat is, akik tébolyukat isteni kinyilatkoztatásnak tekintik: látomásaiknak engedelmeskedve gyilkolnak, erőszakolnak, végül pedig meghalnak. Az egész sztorit összeköti a zavaros narráció (?) és Willard – végül – árván maradt fia, Arvin, aki Isten ostoraként bosszút fog állni a bűnösökön.

Kép forrása

Felesleges adaptáció
A film forgatókönyvének alapja Donald Ray Pollock hasonló című könyve, amelyről minden olvasója ódákat zeng. „Az amerikai prolik tudatlan nihiljének és kilátástalanságának tökéletes bemutatása” – írják. És én óhatatlanul is felteszem azt a kellemetlenkedő kérdést, hogy miért is kéne nekem ilyesmikről olvasni? Na és azt, hogy miért adott valaki pénzt arra, hogy ezt megfilmesítsék? Mindig azt hittem, hogy egy filmnek – ritkább esetben egy könyvnek – a megjelenése azt a célt szolgálja, hogy az író, alkotó mondandója egy új közönségréteghez juthasson el. Arra, hogy rávegyen embereket, hogy a film megnézése után elolvassák a könyvet is, és ne álljanak meg ott! Vegyék meg az alkotó többi művét is, mutatva, hogy az méltó a bizalomra, esetleg egy újabb filmes szerződésre. Ezt a netflixes műremeket nézve azonban csak egy dologra tudtam gondolni: olyan messze kerülöm el a könyv íróját, amennyire messzire csak lehet!

Kép forrása

Inkább taszított
Persze lehet, hogy engem kapott el rossz pillanatban ez a baljós hangulatú, komor film. Habár nehezen tudok olyan napot elképzelni, amikor jólesett volna két és fél órán keresztül lubickolni az emberi kegyetlenség és gonoszság művészi ábrázolásában. Nem tudok visszaemlékezni a film egyetlen részletére sem, amelybe belefeledkeztem volna és – hacsak egy pillanatra is – izgalmat vagy feszültséget éreztem volna a látottakkal kapcsolatban. Az unalom mellett egyetlen másik érzelmet éreztem csak a vetítési idő alatt: undort. És nem az emberi butaság miatt – mert azon elgondolkodni a rohanó forgatókönyv sohasem enged engem –, hanem a rendező miatt (Antonio Campos), aki semmit sem bízott a néző képzeletére. Minden létező borzalmat megmutatott nekünk, amit csak Pollock le mert írni. Közelről, többször is.

Kép forrása

Másodosztályú. Minden tekintetben
Miközben elpazaroltam két és fél órát az életemből, azon túl, hogy „most már csak azért is végig szenvedem, hátha lesz valami csattanó a végén!” mindig valami olyasmire gondoltam, hogy „mintha láttam volna már ezt valahol máshol! Ráadásul jobban megcsinálva.” Mert ki ne cserélné el Donald Ray Pollock értelmetlen narrációját Morgan Freemanére, a kusza történetmesélést Tarantino bármelyik munkájára, esetleg az unalmas fákat Alejandro G. Iñárritu (A visszatérő) izgalmas kamerakezelésére? Vagy bármelyik, akcentus- és mimikatéren nagy harcot vívó fiatal sztárt egy Tom Hardy-ra vagy Michael Fassbenderre?

Kép forrása

Van ennél jobb is!
Tegnap majd’ egy órát töltöttem el azzal, hogy valamivel megindokoljam magamnak, miért is nem volt teljesen hiábavaló a képernyő előtt töltött időm. Még az is felmerült bennem, hogy esetleg valamit én nem értettem meg: lehet, hogy igazából a hit veszélyeiről, a lelkiismeretlen csalók hatalmáról, a generációkon átöröklődő traumákról szólt ez a történet? Lehetséges lenne, hogy elveszett valami a forgatókönyv írása közben, és az író még olyan merész gondolatokat mert közvetíteni olvasói felé, minthogy „nem bűn a bűnösök életének kiontása”? Sajnos el kellett vetnem ezeket az elméleteket. Hiszen az, hogy Pollock aktívan részt vett a film készítésében, ennek az ellenkezőjét sugallja. Mi akkor a filmnek a veleje, amit az alkotók nézői fogyasztásra szántak? A sötétség és a depresszió, amit az író egy meghatározott koron, régión és emberfajtán keresztül mutat be. Amivel azt hiszem, manapság már senki sem tud azonosulni. Én azt mondom inkább: felejtsük el Pollockot és a proli, tudatlan Délt sirató művét, és vegyük inkább kezünkbe Cormac McCarthy bármelyik művét. Azok legalább biztosan meggyőznek minket arról, hogy a reménytelenség mindenkié, a gonoszság mindenkiben ott lakozik, és még csak remélni sem érdemes a happy endinget. Ha már a cél a kétségbeesés és a depresszió átélése, adjunk bele mindent!
Megosztás

Egypercesek

Csúcsra jár a MEK

Csúcsra jár a MEK

Az előző évihez képest 30 százalékkal emelkedett a nemzeti könyvtár által üzemeltetett online felület olvasottsága

Cserepont szolgáltatást indított az FSZEK!

Még ha nem is vagyunk kint a vízből, de örömhír, hogy újra lehet könyveket kölcsönözni, hála a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár eszes megoldásának

Kürti László Balassi Bálint-emlékkardot kapott

Az irodalmi elismerés másik idei díjazottja Ross Gillett ausztrál költő, műfordító

A képíró, Szalay Lajos

„Ha két grafikus neve marad fenn a XX. századból az utókornak, az egyik én leszek, ha csak egy, akkor Szalay Lajos.”

Stephen King, a mecénás

Kifizeti a diákok által írt könyv mintegy kétmillió forintos kiadási költségét