Számomra halott

MEGJELENT: 2020. augusztus 4., kedd | SZERZŐ: Müller Nándor

A halál elfogadásának útja és a gyász mélysége kimeríthetetlen forrása a művészetnek. Történelmünk során megszámlálhatatlanul sokszor dolgozták fel ezeket a témákat legjobbjaink, próbálva értelmet, magyarázatot adni az emberi élet egyik legnagyobb tragédiájára. Néhányan segítséget nyújtottak az elkerülhetetlen elfogadásához, mások csupán társaságot biztosítottak a gyászolóknak egy olyan időszakban, amikor azok végtelenül egyedül érezték magukat és voltak, akik együttérzést, támaszt, megértést közvetítettek felénk…de vajon tud-e hozzányúlni ehhez a témához a 21. század új trendje, egy sorozat úgy, hogy azt „elfogyasztva” a néző hálát és megnyugvást érezzen?

Kép forrása

Önpusztító gyász
A Halott vagy (Dead to me) című Netflix sorozat Jen (Christina Applegate) gyászát mutatja be nézőinek. A sikeres ingatlanügynök férjét egy esti futás közben valaki elütötte, majd tovább hajtva az út szélén hagyta elvérezni. Történetünk a tragédia után veszi kezdetét, amikor is Jen már kezd rájönni, hogy a rendőrség nem képes majd megtalálni a tettest, és hogy emiatt gyász helyett csak dühöt érez az egész világ iránt. Tudja, hogy nem egészséges, amit csinál: lejegyzi a környék gyorshajtóinak és szabálytalanul közlekedőinek rendszámát, kutatja a behorpadt motorház tetejű autókat, naponta felhívja a férje ügyéhez kirendelt nyomozót, és ordítva számonkéri rajta a kudarcot. De vajon mit is tehet az ember, ha az önbíráskodás nem válik be, és túlságosan materialista ahhoz, hogy valamilyen egyházhoz csatlakozzon?

Kép forrása

Amerikai megoldás
A Harcosok klubja óta az európaiak is tisztában lehetnek azzal, hogy Amerikában milyen nagy hagyománya van a különböző „támogatói csoportoknak”, ahol olyan emberek gyűlnek össze - megosztva egymással érzéseiket -, akik hasonló tragédiákat éltek át. Természetesen Jen is egy ilyen csoporthoz csatlakozik, ahol találkozik a szintén újonnan jött Judy-val (Linda Cardellini), akivel aztán barátságot kötnek, és a klubon kívül is találkozgatni kezdenek. És itt kezdődnek a bonyodalmak…

Kép forrása

Többet érdemeltünk volna
A témában – felesleges is mondani – van potenciál. De még az alapszituációban is! Bemutathatták volna nekünk, hogyan dolgozza fel egyetlen fia elvesztését egy anyuka, az apa hiányát a tinikorba éppen belépő fiú, vagy a barátok hogyan tudják feldolgozni a fitt, kreatív, negyvenes férfi halálát. Összehasonlíthattuk volna a generációk gyászát, különböző pótcselekvések, vagy az egyszerű, őszinte, emberi kommunikáció fontosságát is lehetett volna hangsúlyozni, ami végre elindíthatja a gyászolókat afelé, hogy elfogadják és feldolgozzák a tragédiát. Mindezen érdekes, de nehezen bemutatható lelki folyamatok képernyőre vitele helyett azonban egy abszurd, erőltetett sztorit kapott a többre érdemes néző.

Kép forrása

Nem a lelkesedés vitt előre
Nem tudom, hogy a sorozat bizonytalanodott-e el magában, vagy csak egyszerűen túlságosan unalmasnak találta a „halál és gyász” témáját, mindenesetre a két főszereplő találkozása után kezdte el az évad a mélyrepülését. Ami – tekintve, hogy már az első rész alatt sikerült bemutatni az alapszituációt és mozgásba hozni a történetet - nem olyan jó jel. Akkor miért is néztem tovább a sorozatot? Egyrészt nem hittem volna, hogy minden létező klisét fel fognak használni a forgatókönyvírók a munkájuk során (habár nem tudom, hogy egy kis költségvetésű Netflix sorozattól mi mást várhattam volna), másrészt a főszereplők jó, szerethető színészek, akiket nem tud megunni az ember rövid, alig húsz perces epizódok során, melyeket ráadásul sikerült pont annyi fekete humorral fűszerezni, hogy fanyar mosolyunk emlékétől fűtve valahogy mindig rákattintsunk a „következő rész” feliratra. Még akkor is, ha a történet maga hátborzongatóan ostoba kanyarokat vesz.

Kép forrása

De mi is a baj? – Spoiler!
Akinek a leírtak fényében a sorozat felkeltette érdeklődését, a továbbiakban leírtakat mellőzzék, mert spoileres tartalom következik!
Judy nem egyszerű gyászoló, de még csak nem is csoportról csoportra járó gyász-szipoly, hanem a sofőr, aki elütötte és cserbenhagyta Jen férjét. Hogy a nő honnan tudta meg, hogy ki is áldozatának a felesége, és hogy hol lesz majd egy bizonyos időpontban, hogy összefuthasson vele – ez az, amit soha nem fogunk megtudni. Meg kell elégednünk annyival, hogy Jen és Judy egy hazugság alapján összebarátkozik, és mivel mindketten a sorozat főszereplői, „barátságuk” valamilyen kozmikus véletlen folytán túl fogja élni a sorozat csúcspontját, amikor is Judy végre bevallja Jennek, hogy ő ölte meg a férjét. De vajon mik is lehetnek azok az indokok, amik legitimálják a gyilkosságot? Ha elővesszük a klisélistánkat, akkor megdöbbenhetünk, hogy hány rossz ötletet pipálhatunk ki róla, ami végül bekerült a sorozat cselekményébe: boldogtalan házasság, éjjeli veszekedés, félrelépő férj, beláthatatlan útszakasz. És Judy, aki meg akart állni és segíteni az általa elütött férfinek, de erőszakos, irányítás mániás barátja (James Marsden) nem hagyta neki. Kell még valami? Ja – spoiler veszély! – a sorozat végén a gonosz, pénzmosó barátot Jen még le is lövi, hogy minden néző számára biztosan felfogható legyen: Jen és Judy most már kvittek. Vicces, tragikomikus barátságuk folytatódhat a második évadban is, ami ennek a gyilkosságnak az eltusolásáról fog szólni. De talán nem okozok nagy meglepetést, ha leírom: az én érdeklődésem és részvételem nélkül.
Megosztás