Ibizai tortúra

A White Lines mindent egybegyúrt, ami a karanténban senyvedő fiatalok érdeklődését felkelthette: pénz, drogok és félmeztelen, gyönyörű fiatalok, akik igyekeznek megtalálni az örök szabadságot. A különböző, vadabbnál vadabb partikat keretbe foglalja egy izgalmasnak induló nyomozás, ami egy angol Dj, Axel Colins gyilkosa kilétének felderítésére irányul. Ezek mellett pedig a sorozat még azt a népszerű filozófiát is bemutatja nekünk, miszerint: csak tombolva, a konvenciókkal és a társadalommal mit sem törődve érdemes élni, teljesen szabadnak lenni, ami biztosan elvezet az igazi boldogsághoz. Egy ilyen ínyencséget mutat be nekünk a Netflix új sorozata. Vessük hát bele magunkat egy húsz éves bűntény kibogozásába a napfényes Ibizán!

Kép forrása

A szerkezet
A huszonévesen meggyilkolt Alex tetemét a spanyol sivatagból, történetünk kezdetén, 2020-ban, bő két évtized után előmosta egy nagy vihar. Húga, Zoe, a már házas anyuka így végre megtudja, hogy bátyja nem Indiába veszett el, hanem minden bizonnyal brutális gyilkosságnak esett áldozatul Ibizán. Ezek után Zoe fogja magát, és csapot- papot hátrahagyva átgázol a szigetre, ahol bátyja egykori barátait és szerelmét felkeresve megpróbálja összerakni, mi is történhetett az alatt a pár év alatt, amíg Axel ott élt, és a sziget királyává lett. 

Kép forrása

Egy ideig elvarázsolt
Adjuk meg a császárnak, ami jár! Az első néhány rész valóban magával ragadott. Látni azt, hogy mi lett két évtized alatt az egykor fékevesztett fiatalokból, egészen érdekes volt. A heroinfüggő, aki a spiritualitás kebelén talált magára, vagy az örök másodhegedűs, aki még negyven évesen is a fiatalkori álmát próbálja megvalósítani: sikertelen DJ-ként és drogdealerként próbálja biztosítani lányainak és feleségének az áhított életszínvonalat. Megfigyelhettem Zoe vívódását, akinek attól lett lelkiismeret-furdalása, hogy életében először jól érzi magát, és láthattam persze a gazdagokat, akik minden sikerük ellenére is csak a múltba tekintenek, és egyre távolabb kerülnek a boldogságtól. De vajon mindez és a kilencvenes évek őrült partijainak bemutatása elég lesz ahhoz, hogy majd’ tíz órán keresztül fenntartsa a néző figyelmét és érdeklődését?

Kép forrása

Ennyi azonban nem elég
Tömören a válasz: nem. Sorozatunk ugyanis lényegében visszaemlékezésekből és szembesítésekből, néha pedig érdektelen bonyodalmakból és sekélyes filozofálgatásból áll. 
Az első három részben a sorozat egy számomra eddig ismeretlen világot épített fel, és ez valóban szórakoztató volt. Csak hát az újdonság varázsa ezután igencsak megkopott, ugyanis a történetet át kellett volna itassa a nyomozás izgalma, vagy a mély filozófiai mondanivaló, ez azonban sajnos egyiknek sem sikerült. A rejtély ugyanis korántsem olyan komplex, mint ahogy azt a sorozat megpróbálja beállítani: aki akár már két detektívregényt is olvasott, vagy egy hasonló sorozatot végignézett, annak a történet felénél már egyértelmű kell legyen, ki is a gyilkos. A „mondanivalót” pedig elrontja a keserű igazság: hiába éri el Axel Collins az általa oly sokáig kergetett „végső mélypontot”, ami után felégethet mindent maga mögött azzal a céllal, hogy új, normális életet kezdjen, tervét nem tudja végrehajtani. Csak meggyilkoltatnia sikerül magát, amivel még ráadásul örök szenvedésre is ítélte a hozzá közel állókat.

Kép forrása

Legalább eltalálhatjuk, ki a gyilkos
A legnagyobb pozitívum, amit elmondhatok a sorozatról az az, hogy minden rossz érzésem ellenére sem kapcsoltam ki, és hagytam a levegőben lógva a bűnügyet. Annak ellenére pörgettem végig az utolsó öt részt, hogy az összes szereplő – a múltban és a jelenben is – ellenszenvessé vált számomra. Hogy a két főszereplő annyira idegesített, hogy konkrétan nem tudtam eldönteni: annak szurkoljak-e, hogy ne sikerüljön nekik semmi, vagy hogy végre kiderítsék, amit a néző már rég tud, nagy nehezen véget vetve így a sorozatnak. A szerény költségvetés és a végtelen ambíció szerencsétlen elegyének köszönhetően az ember a kezdetben izgalmas mellékszereplőket is elkezdi megutálni: a hosszú játékidő ugyanis felfedi, hogy nem a spanyol színészet krémjét sikerült szerződtetni…
A White Lines tehát iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet egy bombabiztos ötletet addig húzni, zsigerelni, amíg teljesen élvezhetetlenné válik. Ha ehhez hozzáveszem azt is, hogy a készítők egy második évadról is álmodoztak, és hogy tíz óra alatt sem sikerült lezárniuk ezt a pofonegyszerű sztorit, nyugodt szívvel megállapíthatom, hogy a sorozatkészítés „állatorvosi lovával” állok szemben. Összességében ez másra nem jó, minthogy az ellenségeink figyelmét egy három mondatos összefoglalóval felkeltsük, és utána kezünket gonoszul összedörzsölve figyeljük, ahogyan mások próbálják magukat végig szenvedni a tíz epizódon.