A színjátékos

MEGJELENT: 2020. április 29., szerda | SZERZŐ: Szeniczey Gréta

„Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem – utcán, úton-útfélen, játék, könyv, lapok, színház – ez vagyok én összegyúrva.” – e szavakkal jellemezte magát Őze Lajos, posztumusz Kossuth-díjas színművész, aki április 27-én ünnepelné nyolcvanötödik születésnapját.

Kép forrása

Bajtársak nélkül
Őze Lajos 1935. április 27-én látta meg a napvilágot Szentesen, Őze Lajos mészáros és Szabó Erzsébet szakácsnő gyermekeként. Gyermekkori élményei – melyek egyéniségét eredendően megformálták – majdhogynem ismeretlenek előttünk. Annyit tudhatunk az első esztendőkről, amennyit az önmagáról nem szívesen nyilatkozó „színjátékos” élete utolsó éveiben mégiscsak elárult. 
Őze Lajosnak három testvére született, akik közül kettőt bélhurut vitt el három hónapos korukban. A megállíthatatlan kór őt sem kerülte el, az orvosok lemondtak a csontsoványra fogyott csecsemőről, édesanyja pedig az utolsónak vélt órákban egész éjen át az ágya mellett ülve várta fia halálát. A színész elmondása szerint, amikor feljött a nap „váratlanul elkezdett ordítani, mint a sakál”, és az életet jelentő anyai táplálék újra megmaradt szervezetében. A színjátékos később többször emlékezett vissza e pillanatra úgy, hogy ő „kétszer született.” 
A kisiskolás Őze számára a nevelőanyja által okozott trauma, és az emiatt kialakuló beszédhibája miatti megbélyegzés okozta a legnagyobb nehézséget. „Emberkerülő vagyok gyermekkorom óta” – mondta egy interjúban. „Az emberek tehetnek róla, hogy kerülöm őket. Sosem voltak a segítségemre abban az érzékeny korban, amikor gyerek voltam, és volt egy kiközösítésre alkalmas betegségem, a dadogás.”
Édesanyja elvitte orvoshoz, aki azzal vigasztalta, hogy majd huszonéves korára kinövi a beszédhibát, mintha csak átmeneti rendellenességről lenne szó. A színész elhatározta, hogy ő márpedig nem vár tétlenül, nem elégszik meg a neki szánt sorssal, megtanul magától beszélni. Önmaga logopédusává válva fejlesztette ki saját módszerét, miszerint levegővel, tehát „h” betűvel puhította a szó eleji mássalhangzókat. Kitartásának és koncentrációjának köszönhetően a beszédgörcs szép lassan feloldódott, és az ifjú Őze – mint későbbi pályája során oly sokszor – legyőzte önmagát. Barátok és játszótársak hiányában saját magát tekintette legnagyobb ellenfelének, mindig elfogadta saját kihívásait. Minduntalan a látszólagos lehetetlenről igyekezett bebizonyítani, hogy az mégiscsak lehetséges, és ugyanígy később a megvalósíthatatlan feladatról, hogy az mégiscsak megoldható. Sokak szerint ebben a belső erőben rejlik utánozhatatlan művészetének titka.

Kép forrása

Vonzotta az irodalom
Elemista korában sokszor álmodozott arról, hogy tanuljon, de ez a háborút követően, egy szegény sorsú fiúnak, családi támogatás hiányában szinte elérhetetlen volt. Édesapja eleinte inasnak akarta adni, feltehetően a színész kemény küzdelmébe kerülhetett, hogy apja később mégis meggondolta magát. A szentesi gimnáziumba nem tudta idejében beadni a jelentkezését, így került a mezőgazdasági technikum falai közé. Itt találkozott Dr. Sári Ilona magyar- történelem szakos tanárnővel, aki hamar felfigyelt a fiatal tehetségére és a benne rejlő feszültségre. A pedagógus szerint Őzét „minden vonzotta, ami az irodalommal volt kapcsolatos. Szívesen szerepelt, bolondozott, ilyenkor oldott volt. De amint személyére irányult az érdeklődés, azonnal bezárkózott. Rendkívül gátlásos volt.” 
Első színházi élményét is a tanárnőnek köszönheti, aki az egész évfolyamot elvitte Szegedre. Az előadás olyan mély benyomást tett a fiatal Őze Lajosra, hogy onnantól kezdve nem tudott szabadulni a színpad varázsától.  

Kép forrása

Kérlelhetetlen maximalizmus
A technikum elvégzése után felvételizett a Színművészeti Főiskolára, vizsgájára Simon Zsuzsa, akkori főigazgató később is élénken emlékezett: A walesi bárdokat adta elő, amely nehezen illett a kisfiús benyomást keltő tizenhét éves kamasz külleméhez, de mindenkit meglepve annyira érdekesen és pontosan értelmezte a verset, hogy mást már nem is hallgattak meg tőle. Az addig számtalanszor hallott balladát olyan frenetikus erővel adta elő, ami egy elképesztő tehetség jelentkezését sejtette. 
A magányosan felnövő fiú életében a tanárok ezelőtt, s ezután is nagyon sokat jelentettek. Őze Lajos főiskolás évei alatt olyan színészek szárnyai alatt nevelkedhetett, mint Gellért Endre, Básti Lajos, Apáthi Imre vagy Olthy Magda. „Kegyetlen korszakban, kegyetlen emberek tanítottak - hála az égnek.” - emlékezett vissza mestereire. „Kegyetlenül tanították azokat, akikből ki akartak valamit csiholni. Megtanulhattuk tőlük, hogy középszerű életet élni rettenetes. Az halál. Akiben láttak reményt, azzal roppant sokat foglalkoztak.” 
A fiatal színésznövendék számára imponált az ilyesfajta munkamódszer, hiszen maga is kérlelhetetlen maximalizmussal és őrjöngő temperamentummal nyúlt szerepeihez. 
Egykori évfolyamtársai mind elvitathatatlan talentumára és különc magatartására emlékeznek. Horváth Sándor színművész szerint „rettenetes energiák működtek benne, amelyek nem tudtak levezetődni.” Őze idegállapota mindig labilis volt, reakciói kiszámíthatatlanok, szüntelenül töprengett, szerepeket elemzett, fantáziált. Pályatársa, Garas Dezső szerint Őze Lajos maga az állandóság volt, „az a törzsökös ember, akinek az elvei, a nézetei, az érzései nem változtak. Ugyanolyan volt harmadévesen, mint ötvenévesen. Én nem tudom őt különválasztani korszakokra. Szerintem ő öregen született, és fiatalon halt meg.”
Végül 1956-ban megszerezte a diplomáját, és ugyan marasztalták Pesten, ő vidéken akarta tölteni tanulóéveit, így a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött. A színész pár évvel később tért vissza Budapestre, innentől kezdve huszonöt éven át - tragikusan korai haláláig - a Nemzeti Színház tagja volt, ahol úgy érezte, végre hazatalált. 
Pályája során mintegy száz karaktert formált meg a színpadon, a drámától a vígjátékon át a szatíráig sokféle műfajban alkotott maradandót. „Soha nem kértem és soha nem adtam vissza szerepet. Amit rám osztanak, azt megpróbálom megoldani. Én ilyen Jolly Joker vagyok. Ne kerüljön a színház olyan bajba, hogy én játsszam el Melindát. De ha olyan bajba kerül, akkor megpróbálkozom azzal is… Én nem választok szerepet, mert annak kockázata van. Híre megy. És akkor az ember, amit választott – abban megbukik.” 

Kép forrása

Az ős Kaján
A színészt az 1960 évek közepétől egyre többet foglalkoztatták a színházon kívül is. Első igazán emlékezetes filmszerepe Fábri Zoltán Húsz óra c. filmjéhez köthető, ezután egyre több rendező fedezte fel kivételes tehetséget. Ennek köszönhetően olyan páratlan alakításait csodálhatjuk, mint a Szegénylegények vallatója, A tanú Virág elvtársa, Az ötödik pecsét Gyuricája, és nem utolsósorban a Megáll az idő Bodor Lászlója. 
Sikerei ellenére a színész elképesztően szigorú volt önmagával szemben, egyetlen alakításával sem volt soha megelégedve. Az ilyen, általa kudarcként megélt pillanatok komoly lelki válsághoz vezettek, a súlyos kedélybetegséggel küzdő színész többször feküdt be rövid kórházi kezelésre a Róbert Károly körúti kórházba, ahol volt alkalom, hogy Latinovits Zoltánnal voltak szobatársak. 
A „színészkirályhoz” különös kapcsolat fűzte, inkább voltak riválisok, mint barátok. Szüntelen vetélkedésük, tanácskozásaik megihlették egymás fantáziáját. Őze kedvenc verse Ady Endrétől Az ős Kaján volt, számtalanszor elszavalta, és mindig talált javítanivalót benne. A vers értelmezése és előadása elismeréséül Latinovitstól kapott átlyukasztott egyforintost egészen haláláig a nyakában hordta. 

Kép forrása

Az utolsó felvonás
Őze Lajosnál 1969-ben daganatos megbetegedést diagnosztizáltak, mely csak idő kérdése volt, hogy kulcsfontosságú szervet támadjon meg, a kór megállíthatatlan volt. Orvosai szerint vagy kettő, vagy tizenöt éve maradt. Végül ez utóbbi bizonyult a helyes prognózisnak.
A közeli halál lehetősége tartósan befészkelte magát a színész tudatába, szorongását gyakran oldotta alkohollal. „Hát, kérem tisztelettel, akinek ennyi testi szenvedéssel kell együtt élnie, és nem iszik, az nem ember. Őze pedig ember volt.” – emlékezett róla Garas Dezső. 
A periodikusan vissza-visszatérő tünetek élete elválaszthatatlan részévé váltak, így felfokozott teljesítménnyel, önpusztító perfekcionizmussal kezdett dolgozni, nem tudván, hogy mennyi ideje van még hátra. 
Őze megállás nélkül dolgozott, két végén égette a gyertyát. Igazán jól csak a színpadon érezte magát; szerepeiben, melyek által „kibújhatott a bőréből”. Halála előtt egy évvel, Molnár Gál Péter egy tévéinterjúban tette fel a kérdést: „Rossz előtte, rossz napközben, rossz éjszaka, rossz előadás után. Mikor jó? Közben? Színpadon? Ott boldog vagy?
- Színpadon. Ott igen. Akkor. Akkor ott. Ha játszom. De már ha kiléptem, akkor már nem.”
– felelte rá a színész. 
Utolsó szerepe Bacsó Péter Hány az óra vekker úr? című filmjéhez kötődik. Az akkor már nagyon beteg színésszel orvosa is a forgatás helyszínére, Kőszegre „költözött”, hogy éjjel- nappal betegére vigyázhasson. Őze Lajos ekkor már segítség nélkül járni sem tudott, mégis „amikor a filmgyári csapó jelt adott, ez az ember, aki már nem élt, s akinek a szeme mögött a halál pislogott, azzá az órássá vált, akivé szerepe szerint lennie kellett. És felment a lépcsőn, és funkcionált a jelenet.”- emlékezett vissza Kállai Ferenc színművész. 
A számtalan alkalommal főnixként feltámadó színjátékos végül nem érhette meg, hogy befejezzék a filmet, tizenöt évnyi súlyos betegség után 1984. október 21-én eltávozott. 
S az utókornak maradtak a filmek, szerepek, amelyek őrzik alakját, kortalan színészetét; amelyek megmutatják, hogy milyenek vagyunk mi, emberek.
Megosztás