Digitális korunkban világszerte komoly fejtörést okoz szülőknek és pedagógusoknak, hogyan szerettessék meg az olvasást a felnövekvő generációkkal. Nincs ez másképp Olaszországban sem, sőt, ott a helyzet még annál is rosszabb, mint amit itthon tapasztalhatunk: míg Magyarországon felmérések szerint a fiatalok egynegyede funkcionális analfabéta, Itáliában 47% azoknak az aránya, akik bár tudnak írni-olvasni, nem képesek értelmezni az olvasottakat. Nem csoda hát, hogy a szakemberek csizma-szerte riadót fújtak. Nemrégiben megjelent cikkében például egy olasz pszichiáter, Rachele Bindi arról ír, mit tehetünk azért, hogy olvasásra neveljük gyermekeinket, s tanácsai minden bizonnyal a magyar szülőknek és tanároknak is hasznára válnak.

Kép forrása

Szórakozás, nem kötelesség
Tudjuk jól, hogy bármily kellemes is egy tevékenység, ha kötelezővé teszik, rögtön kap egy kesernyés mellékízt, s az ember fia-lánya számos kifogást talál, hogy kibújjon a feladat alól. Ki ne tapasztalta volna például, hogy vizsgaidőszakban hirtelen erős takarítási-rendrakási vágy fogja el, vagy akár még ennél durvább dolgokra is hajlandó, csak azokat a fránya, máskülönben minden bizonnyal érdekes és fontos tudnivalókat tartalmazó jegyzeteket ne kelljen elővennie? Nos, nincs ez másképp a gyerek kontra olvasás témában sem: minél inkább erőltetjük, minél gyakrabban fordul elő az „olvasás” és a „kell” szó egy mondatban, csemetéinken rendszerint annál inkább eluralkodik az undor bárminemű nyomtatott oldalak iránt.

Kép forrása

Hogy természetessé váljon
„Pedig ahhoz, hogy megkedveltessük velük az irodalmat, el kell ültetnünk bennük a történetek, mesék iránti szenvedély csíráját, méghozzá jóval azelőtt, hogy megtanulnának olvasni” – magyarázza a szakember. Ez a feladat kétségtelenül azokra a felnőttekre hárul, akik viszonyítási pontként szolgálnak a kicsik számára. Nagyon fontos ezért, hogy az olvasás, mint tevékenység közös elfoglaltság legyen: az esténként felolvasott mesék, de a mindig kéznél levő képeskönyvek – amelyek nemcsak könyv funkciójukban, de játékszerként is bevonódhatnak a közös programokba – olyan eszközök, amelyek magától értetődővé, mindennapos használati tárggyá teszik a könyveket, és meghozzák a kedvet, a kíváncsiságot, hogy a gyermek később maga induljon kalandra a betűk tengerén.
Ha a kicsik azt látják, hogy a környezetükben lévő felnőttek maguk is olvasnak, ha azt hallják, hogy könyvekről beszélgetnek, történeteket mesélnek neki és egymásnak, már azelőtt kialakul az érdeklődésük, hogy az olvasás élménye iskolai feladattá szürkülve elvesztené varázslatos ragyogását, és várva várt, izgalmas játék helyett teljesítendő, unalmas kötelezettséggé válna.
„Amikor kislány voltam” – meséli Rachele – „imádtam, amikor mesét olvastak nekem. Mindig a számomra legkedvesebb történeteket akartam hallani, és mindig ugyanúgy kellett, hogy felolvassák: ugyanazon hangsúlyokkal, és egy árva szót sem volt szabad változtatniuk. Amikor aztán megjelentek a boltokban azok a mesekönyvek, amelyekhez magnókazetta is tartozott, a szüleim minden bizonnyal megkönnyebbültek kissé, de persze az olvasás mint közös élmény azért továbbra is megmaradt.”
A könyvek megszerettetésének az is egy módja lehet, ha a gyerekeket magunkkal visszük a könyvesboltba és hagyjuk, hogy kellő időt töltsenek a kötetek közt böngészve. Ehhez persze gyermekbarát üzletet érdemes választani, de ez mindenképp jó alkalom arra is, hogy megtanítsuk a kicsiket a könyvek értékes mivoltára, és arra, hogy azokkal tisztelettel szabad csak bánni. Vonjuk be őket a választásba: ha például nyaralni indulunk vagy ajándékot keresünk valakinek, beszéljük meg velük – természetesen életkoruknak megfelelő mélységig és stílusban –, mit és miért választunk, ezzel észrevétlenül formálhatjuk ízlésvilágukat, terelgethetjük őket az értékes olvasmányok felé. De a könyvvásárlás a jutalmazásnak is lehet egy formája például csoki vagy más édesség helyett. A lényeg: minél korábban tanulják meg értékelni a könyveket, és egyúttal váljon természetessé a számukra, hogy ezek hozzátartoznak az életükhöz. 

Kép forrása

A könyv mint a lélek tükre
Fontos az is, hogy beszélgessünk velük az olvasottakról. Kérdezzük meg, tetszett-e, amit hallottak, és ha igen, miért. Melyik szereplő a kedvencük, esetleg melyiket találják félelmetesnek? De azt is megkérdezhetjük például:
„Mi lenne, ha továbbírnánk a történetet? Szerinted mi történik ezután Mackó úrral vagy a gonosz boszival?”
Ilyenkor a jó fülű felnőtt meghallhat olyasmit is, amit gyermeke, tanítványa máskülönben nem mondana el, mert nem meri vagy egyszerűen csak nem tudja, hogyan fogalmazza meg érzéseit. Hasonlóan a rajzoláshoz ugyanis, a mesélés is egy módja annak, hogy elmondja az elmondhatatlant.

Kép forrása

Az igazira várva
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ami nekünk, felnőtteknek tetszik, nem feltétlenül vonzó a mai kor ifjú olvasói számára. Ne próbáljunk rájuk tukmálni egy-egy könyvet azzal, hogy a mi időnkben ezt mennyire szerettük, vagy hogy a szomszéd Julcsi le sem akarja tenni, annyira szuper. Ha elsőre nem sikerül felkelteni az olvasójelölt érdeklődését, esetleg felejtsük „véletlenül” a nappaliban az asztalon, s még az is lehet, hogy néhány nap múlva a gyerekszoba dzsungelében akadunk rá.
De az sem tragédia, ha bizonyos időszakokban nincs kedvük az olvasáshoz, ilyenkor bizonyára más dolgok kötik le a figyelmüket, vagy épp nem találják a szívüknek kedves történetet. Mint e cikk írója, ezt magam is tanúsíthatom, mivel idősebb lánykám – dacára annak, hogy óvodás és kisiskolás korában nem telhetett el nap közös olvasás nélkül – tíz-, tizenegyéves korára szinte egyik napról a másikra elvesztette érdeklődését a könyvek iránt. Nem segítettek ezen az ajándékba kapott és keze ügyébe „csempészett” olvasmányok sem, míg egy nap unokanővérénél fel nem fedezte a Harry Potter-sorozat első kötetét. Onnantól aztán nem volt megállás, sőt, az éjszakákat is átolvasta volna, ha nincs a zord szülői szigor. A lakásban ez idő tájt lépten-nyomon „vajsörös” üvegekbe, varázspálcákba és titkos naplókba botlottunk, de ezt a korszakot aztán szinte észrevétlenül felváltották Gerald Durrell, majd Agatha Christie, Rejtő Jenő és más, jobbnál jobb szerzők művei.

Kép forrása

Hosszú távú befektetés 
Ma már kutatások sora bizonyítja, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei rendszeresen felolvasnak csemetéiknek, jóval gazdagabb szókincsre tesznek szert, mire elérik az iskoláskort, mint ebben az áldásban nem részesülő kortársaik. Kommunikációjuk érettebb, kreatívabbak, empatikusabbak, és saját érzéseiket, indulataikat is jobban tudják kezelni és kifejezni. Ez pedig azt is jelenti, hogy könnyebben megbirkóznak az élet kisebb-nagyobb problémáival. Kimondhatjuk tehát, hogy olvasóvá nevelni gyermekeinket egyfajta befektetést jelent: olyan muníciót adunk ezzel a kezükbe, amely hozzájárul egy színes, kreatív, kiváló problémamegoldó személyiség kialakulásához, egyszóval ahhoz, hogy felnőttkorukban is jól érezzék magukat a bőrükben.