Az 1997-ben Zürichben elhangzott előadásai könyv alakba öntött, Légi háború és irodalom című változatait olvashatjuk W. G. Sebald német író, tudóstól. A téma: a Németországot világháborúban légitámadások során elszenvedett veszteségek, illetve a trauma utáni szellemi vákuum, miszerint, hogy lehetett az, hogy a második világháborús nemzeti traumát a németek évtizedekig, sőt tulajdonképpen fontos részeiben csak a kilencvenes években dolgozták fel. Sebald esszéje valójában még ennél is többet állít, mégpedig azt, hogy a történelem e szakaszát illetően a németek „vakok és hagyománytalanok”. 

Kép forrása

Súlyos szembenézés
Az 1944-es születésű Winfried Georg Sebald halála évében, mintegy végső örökségként hagyta az utókorra a Légi háború és irodalom – A rombolás természetrajza című esszékötetét, melyben súlyos szembenézésre, önvizsgálatra hívja ki nemzetét. A kötetből sajnos nem derül ki, hogy Sebald Zürichben 1997-ben elmondott előadásai, melyek a könyv alapját jelentik, milyen hatást váltottak ki akkor a hallgatóság vagy a szakma, netán a sajtó körében, de az biztos, hogy ez a könyv lényeges lemeztelenítése egy több, mint fél évszázada hurcolt nemzeti traumának. (A könyv Magyarországon 2014-ben került a boltok polcaira.) 
A szerző persze több olyan adatot, megállapítást közöl kiadványában, melyet sokan ismertek, ismerhettek, mégis így együtt legalább olyan súlyt képviseltek, mint egy óriási bomba. Sebal a német irodalmi kultúrát a második világháborúban Németországot ért légitámadások traumájának feldolgozása szempontjából elemzi.

Kép forrása

A németek hallgassanak
A bombázásokról többek között leírja, hogy „egyedül a brit Royal Air Force négyszázezer bevetés során, egymillió tonna bombát dobott le az ellenséges területre”, mely „mintegy hatszázezer polgári személy halálát követelte Németországban”. A tanulmány kitér a légibombázásoktól sújtott német nagyvárosok sorsára, s leírja, hogy azokat gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. 
A szerző úgy véli, hogy az írók, költők, publicisták sokat tehettek volna a trauma feldolgozásáért, de mint írja: „…a német írók háború utáni produktumait többszörösen is felemás vagy hamis tudat határozta meg…”, de megjegyzi azt is, hogy az ide vonatkozó német történelemkönyvek is csak általánosításokba és homályos megállapításokba bocsátkoztak. 
Érdekességként említi, hogy egyedül Heinrich Böll Az angyal hallgat című ide vonatkozó regénye írta le pontosan és irodalmi mértékkel mérve is magas színvonalon a németek ért háborús pusztítás apokalipszisét, de félve a sokktól, az íróval való megegyezésre alapozva csak 1992-ben (!) adták a német olvasók kezébe a regényt.
A téma körüli feltűnő csend kapcsán leszögezi, hogy az ország újjáépítése során általánossá vált az a szellemi vonulat, hogy a németek hallgassanak arról, ami velük a háborúban történt, az irodalom szereplői pedig egyenesen tartózkodtak a pusztítás említéséről, részleteinek ábrázolásától, de még a történelmi elbeszélések is hiányoznak e korszakról.  

Kép forrása

Hullák az alapokban
Sebald esszéjének fő vonala a pusztítás, a veszteség, a legyőzöttség, a halál, a romba dőlt országkép adta pokoli fájdalmából kialakult nemzetpszichózis és az ezt feldolgozni nem tudó német szellemiség kapcsolata.
Különös megállapítás Sebald részéről, hogy az évtizedeken át traumatizált és az (ön)elemzéstől eltiltott németeket az újjáépítés világraszólóan kimagasló feladatvégzésének záloga a kollektív tudatkiesés volt. Ennek egészen költői megfogalmazását így újrázza a német szerző: „[Az újjáépítés] Katalizátora pedig egy teljes egészében immateriális dimenzió, a pszcihés energiának az a mindmáig el nem apadó árama, ami az államunk alapjaiba befalazott hullák közösen őrzött titkából ered, és ami a németeket a háborút követő években szorosabban kötötte és köti még ma is egymáshoz…”