Ki a gerilla?

MEGJELENT: 2019. október 10., csütörtök | SZERZŐ: Aristo

Furcsa helyzetben találja magát a recenzió írója, ha Laurent Obertone: Gerilla – Franciaország végnapjai című művéről akar beszélni. A könyv eladási sikerlistákat vezet, tehát rengetegen olvassák, így elmondhatjuk, hogy nagy hatású írásról van szó. A recenzor helyzetének furcsaságát pedig az okozza, hogy a könyv mondanivalójával – ha szabad ezt az avítt kifejezést használnom – egyetértek, ám mint irodalmi alkotás nem sikerült valami jól, ezért aztán egyszerre kéne dicsérnem és csepülnöm. Ez nem egyszerű, de megpróbálom.

Kép forrása

Haláltánc
Már a könyv műfaját is nehéz meghatározni. A megszokott értelemben nem regény, hanem összevágott brutálisan erőszakos jelenetek egymásutánja. Nincsenek benne jellemmel, sorssal rendelkező hősök, nem összefüggő, rövid részekből áll, melynek vannak újra és újra megjelenő szereplői, ám ami velük történik, az nem általuk történik. Hányódnak az események sodrában és csak a legvégén enged valamit az erőszak és bukkannak fel jelenetek, melyek az egyéni túlélés lehetőséget vetik fel.
Nekem a könyvről Hans Holbein Haláltánc-sorozata jutott eszembe, mert az írás műfaja sem más, mint haláltánc. A haláltánc, mint műfaj, a középkorban keletkezett és allegóriák sorozatából áll, mint Obertone műve is. Holbein és Obertone is végigmegy a társadalom minden tagján, rétegén, a kicsiken és a nagyokon és mindegyik mellett, bűnösségük, vagy csak tunyaságuk miatt ott áll a halál. Senki nem kerülheti el megírt, elrendelt sorsát. Mert bűnösök mindannyian. 
A tartalom már a címben is adott: Franciaország végnapjairól olvashatunk. Ez a vég pedig tulajdonképpen egy szükségszerű véletlen kapcsán jön el. A szikra véletlen, ám a puskaporos hordó már adott, a külvárosokat elárasztó bevándorlók és a társadalom immunrendszerének pusztulása képében. Három napot fog át a könyv, három napot, mely – a szerző szerint – elégséges egy kívülről működőképesnek látszó ország teljes összeomlásához. 

Kép forrása

Houellebecq és Obertone
A könyvről beszélve nem tudom elhessegetni magamtól egy másik, hasonló tárgyú könyv emlékét, ez pedig Michel Houellebecq Behódolása. Miközben olvastam Obertone művét, folyton visszaköszönt a másik regény. Azt nem nehéz észrevenni, hogy Houellebecq sokkal jobb író, mint Obertone. Ő a regény szabályai szerint – ha vannak ilyenek – egy főhőst választ és az ő sorsán, jellemén keresztül meséli el mondandóját. Obertone nem ezt az utat járja.
Mindketten ugyanarra a következtetésre jutnak: Franciaországnak vége és e véget a bevándorlók okozzák, ám ők, önmagukban, nem lennének elegek ehhez, szükség van az egész, többségi társadalom hibáira, mi több, bűneire is. Tulajdonképpen Franciaország, mindkettejüknél, öngyilkosságot követ el. Houellebecq szerint a bukás oka a kiégettség, a görcsös unalom, amely aztán teret enged politikai iszlám győzelmének és így, a passzivitás révén vész el az ország. Obertone franciái viszont a beteges együttérzés révén válnak öngyilkossá. Mindketten a társadalom szellemi, lelki állapotát tartják az események okának, csakhogy, mintegy a morál két végletét látják a franciák bűnének. Houellebecq a morálnélküliséget, Obertone pedig a túlzott, beteges, mindent megbocsájtó morált, mikor még az áldozatok is önmagukat hibáztatják azért, ami megesik velük. A szerzőnek igen rossz véleménye van az ún. „jobboldaliakról” is. Könyvében vagy megszállott elmebeteg gyilkosnak, vagy tehetetlen gyávának ábrázolja őket. 
Amiről egyik szerző sem beszél, miközben kritizálják az állam vezetőit, az azoknak a felelőssége, akik beengedték a bevándorlókat, gazdasági érdekből, bódult szánalomból, vagy bármi másért. Akik nem tanulta a történelemből és nem látták az együttélés lehetetlenségét, az „integráció” irrealitását. Kimarad, mindkettejüknél, a bemutatott események előtörténete – pedig tudjuk: Hegel szerint a dolog története maga a dolog – az, hogy miképpen jutottak odáig. Pedig ez fontos lenne, nekünk távoli, más históriai utat bejártaknak, hogy megértsük az apokaliptikusnak tűnő vízióikat.

Kép forrása

Hihető és mégsem hihető
Ami magát az oberonei történetet illeti, az irodalmi mellett van benne némi hitelességi deficit is. Egyszerűen nem valószínű a történet. 
Obertone például egy-két mondattal elintézi Európa és a környező országok reakcióját, mondván, nem avatkoznak be, mert a helyzet náluk is hasonló. Az, hogy Németország és a Benelux államok ugyanúgy el vannak látva a bevándorlással és a bevándorlókkal kapcsolatos problémákkal, az igaz. Ám azt sem lehet negligálni, hogy a NATO-tag Franciaország egyben atomhatalom is, nukleáris töltetekkel, atomerőművekkel és ezért egy általános anarchia, a terrorszervezetek közvetlen fellépésével, egész Európát veszélyezteti. Ez, minden valószínűség szerint, valamiféle beavatkozásra serkentené őket. 
Ugyancsak elgondolkodtató, hogy efféle helyzetekből – a történelem eddigi tanulságai szerint – egy diktátor szokott kiemelkedni. Többnyire valami katona, a hadsereg megbízható részének támogatásával. A hadsereg, mint szervezet, lehet fertőzött, de ez is kezelhető, ilyenkor szoktak megjelenni a tiszti különítmények, elit alakulatok, mint az Idegenlégió, esetleg félkatonai, a hadsereg által támogatott alakulatok. Akik aztán – ahogyan az lenni szokott – irtózatos vérengzések közepette helyreállítják a rendet.
A harmadik és tán a legérdekesebb kifogás lehet, hogy Obertone nem számol a társadalom spontán ellenállásával. Ilyen helyzetekben az emberek vezéreket választanak – vagy ezek a vezérek rájuk kényszerítik magukat – és a helyi erőforrások, fegyverek, logisztika felhasználásával megpróbálnak, a kihívásnak megfelelő brutalitással, ellenállni. 
Nem vagyok francia, mi több, bevallom nem is szimpatizálok velük, így aztán nem tudom, hogy valójában milyen lelki-morális állapotban van az ország. Úgy látom azonban, hogy sokan közülük egyáltalán nem érzik biztonságban magukat. Mivel nekünk a megértéshez nem marad más, ajánlom mindenkinek – minden stiláris-irodalmi kifogás ellenére – elolvasni. Ha másért nem, azért, hogy felkeljen bennünk is a gyanakvás és az ellenkezés: mi nem akarjuk ezt!
Megosztás

Egypercesek

Rajzfilmünnep a Mézga-családdal

Rajzfilmünnep a Mézga-családdal

„Számos helyszínen lesznek kísérőprogramok, beszélgetések, a gyerekeknek kreatív foglalkozások”

Adyt énekel a Makám

Az Ady-műsor a bécsi Collegium Hungaricum felkérésére, a költő halálának századik évfordulója alkalmából született

A vizuális kultúra két mogulja

A szinte az egész huszadik század filmtörténetét átölelő kötet merész vállalkozás

Rendszerváltozásról Bukarestben

A román mozikban évente tizenkét magyar filmet mutatnak be

A géniusz birodalma

Szabados György-napot rendez a Magyar Művészeti Akadémia