Indiánok végnapjai

MEGJELENT: 2016. október 4., kedd | SZERZŐ: Müllner Nándor Máté

A Kisnagy ember és a Farkasokkal táncoló felkeltette az indián kultúra utáni érdeklődésemet. E könyvek békés, humoros romantikáját átérezve közelebb kerültem egy kicsit a nálamnál idősebb generációhoz, amely mondvacsinált jógik istenítése és az El Camino lemotorozása helyett még könyvekben kereste a megvilágosodást és a követendő példákat. Jó érzéssel vágtam hát bele Dee Brown A vadnyugat meghódítása indián szemmel (avagy az újabb kiadásban Wounded Knee-nél temessétek el a szívem!) című regényébe, amelytől látatlanba a megszokott, kellemesen izgalmas történetet és kisebb spirituális utazást vártam.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat!

Brown a 19. század elejére viszi vissza az olvasóját. Újra és újra. Ugyanis regényében – ahogy a címe is mutatja – az összes nagyobb indián törzs a múlt, illetve immár a múlt előtti század hányattatásait örökítette meg. Azt a folyamatot, ahogyan a csejenneket, lakotákat, sziúkat egyre kisebb, élhetetlen területekre kényszerítették a fehér telepesek. Először a jó szándékukat, értetlenségét, majd katonai gyengeségüket kihasználva. Lett légyen szó bármilyen nagy és erős törzsről, mindegyiket sikerült két-három emberöltő alatt megfosztani harcosai színe javától, a túlélőket pedig bekényszeríteni a különböző kormánytisztviselők által kijelölt rezervátumokba, amelyeknek mérgezett vize, gyér legelője és terméketlen, sziklás földje tovább gyilkolta az őslakosokat – a telepesek nagy örömére. 


A minta
A könyvben előre haladva egyre inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt tényleg két világ találkozásáról és egy „fajirtásról” olvasok. Brown arról tudósított, hogy az egymással nem kommunikáló törzsek és erődítmények harcai mindenhol hasonlóan zajlottak, egészen addig, míg a gyengébb meg nem hasonult és a másikhoz hasonlatossá nem vált… A szélrózsa minden irányában ugyanúgy történt. A fehérek a békés álarcot felöltve megkörnyékezték az indiánokat, akik elfogadták a feléjük nyújtott jobbot, aláírták a szerződéseket, boldogok voltak a kormánytól kapott csillogó plecsnik miatt. Ahogy a fehérek erősödtek, egyre nagyobb szükségük volt még több területre, amit az indiánok – kissé értetlenül (hiszen szerintük senki nem birtokolhatja a földet) – meg is adtak nekik. Az erődök felépítése után katonák jelentek meg, akik erőszakoskodtak az indiánokkal, ők pedig – válaszként – a békét szem előtt tartva csak egy kicsit méltatlankodtak. Ezt a gyengeség jelének tekintve a helyőrség öldösni kezdte az indián harcosokat, akik erre vérbosszút hirdetve lovakat csentek, kávét raboltak. Erre pedig jött a hadjárat… amely során asszonyokat, gyerekeket éheztettek, a magukat megadó harcosokat pedig bíróság elé állította és kivégeztette az aktuális katonai vezető.


Itt a követendő példa!
Dee Brown több mint egy tucat törzs – egymáséhoz kísértetiesen hasonló – végnapjait meséli el nekünk. Ami, mindamellett, hogy szörnyen nyomasztó, abszolút elkeserítő is. A különböző törzsfőnökök feljegyzéseit olvasva egyértelműen kiviláglik az indiánok értetlensége a velük történtekkel kapcsolatban. Elsősorban azt nem értették, hogyha a fehérek utálnak háborúzni, akkor miért az a válaszuk minden sérelemre, hogy bosszú hadjáratot indítanak egy-egy ember vétke miatt az egész törzs ellen? Teljesen érthetetlen volt ez számukra, ugyanis az indiánok szerettek harcolni. Minden törzsi társadalomhoz hasonlóan az övékben is a férfiaknak az volt a feladatuk, hogy saját hírnevüket öregbítsék, és ellássák a gondjaikra bízottakat. Éppen ezért, meg sem fordult a fejükben, hogy egy ellenséges törzset ki kéne irtaniuk, vagy ténylegesen térdre kéne kényszeríteniük. Nem azért, mert nem lett volna meg rá a lehetőségük – egyszerűen csak nem tekintették kihívásnak és dicsőségnek a vesztes fél földbe döngölését. Ráadásul az ilyen viselkedés végül ahhoz vezetne, hogy nem lenne kin megénekelhető győzelmet aratni. Azt hiszem ennek az életfelfogásnak a nagyságát próbálták megértetni velem szüleim, amikor „a természettel harmonikus indián életről” beszéltek nekem. Azt, hogy az indián csak azért, mert „képes rá”, nem cselekszik, a végletekig pedig soha nem megy el. Ezzel szemben a fehér ember…


Ellenfeleikhez hasonlóvá váltak
A regény utolsó fejezetei természetesen a hetvenes-nyolcvanas évek utolsó hadjáratairól szólnak. Azokról az évekről, amikor a nagy indián törzsek utolsó szabad generációja már úgy nőtt fel, hogy csak felmenőiknek legendáiból ismerték a teljes szabadságot. Amikor a hőstettekről szóló gyerekmeséket felváltották a más törzsek tragédiáiról szóló rémhírek. Ekkor született Ülő Bika, Szilaj Ló és Nagy Sas, egy nemzedék, amely annyira megkeseredett, hogy tagjai a bosszúért inkább feladták őseik szokásait. Ők voltak az utolsó nagy törzsfőnökök, akik végül összefogtak, és egyszer képesek voltak olyan szervezetten és kegyetlenül harcolni, hogy pürrhoszi győzelmet arattak „Hosszú Haj Custeren”. Amely siker a vándorló indián élet utolsó évtizedének nyitányaként híresült el.


Gillette-penge helyett
A Wounded Knee-i utolsó vereség megismerése után nagyon próbálkoztam, hogy valami pozitívat hozzak ki ebből a könyvből. Próbálkoztam többek között a „ha alig száz évvel később már senki nem foglalkozik az indiánok kiirtásával, akkor nemsokára a zsidó holokauszt újra és újrafeldolgozása is lassan kimegy a divatból” elmélettel. Mire a főnököm - engem cáfolva - jobbat talált ki: rávilágított, hogy ez bizony nem lesz így, mert a 19. században még szinte követelmény volt a nagyhatalmi státusz megszerzéséhez egy-két nép kiirtása, viszont a huszadik századra már sikerült az emberiségnek lelkiismeret furdalást növesztenie. Talán a huszonegyedikben már erkölcsöt is sikerül! És igaza van. Pozitívan kell a jövőbe tekintenünk, főleg annak, aki olvasta Dee Brown könyvét. Attól ugyanis csak sötét, öngyilkosságot szorgalmazó gondolatokat kaphatunk…


Megosztás

Egypercesek

Csúcsra jár a MEK

Csúcsra jár a MEK

Az előző évihez képest 30 százalékkal emelkedett a nemzeti könyvtár által üzemeltetett online felület olvasottsága

Cserepont szolgáltatást indított az FSZEK!

Még ha nem is vagyunk kint a vízből, de örömhír, hogy újra lehet könyveket kölcsönözni, hála a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár eszes megoldásának

Kürti László Balassi Bálint-emlékkardot kapott

Az irodalmi elismerés másik idei díjazottja Ross Gillett ausztrál költő, műfordító

A képíró, Szalay Lajos

„Ha két grafikus neve marad fenn a XX. századból az utókornak, az egyik én leszek, ha csak egy, akkor Szalay Lajos.”

Stephen King, a mecénás

Kifizeti a diákok által írt könyv mintegy kétmillió forintos kiadási költségét