Egy reneszánsz könyvvadász

Titus Lucretius Carusról annyit tudunk, hogy valamikor az időszámításunk előtti első század első felében él, talán 96–53 között, illetve annyit, hogy neve alatt fennmaradt A dolgok természetéről (De rerum natura) című filozófiai tankölteménye, melyet állítólag maga a nagy Cicero segített közzétenni, s amelyről ma sokan úgy gondolják, befejezetlenül, töredékesen maradt ránk…
A költeményből azonban kiderül, hogy Lucretius lelkes híve volt Epikurosnak (Kr. e. 342–271), s a görög filozófus gondolatait lenyűgöző költői erővel és szenvedéllyel mutatja be művében. Hirdeti, hogy egyedül az epikureus világszemlélet kínál szabadságot és lelki nyugalmát az embernek.

Egy eretnek költemény

A dolgot az teszi fölöttébb érdekessé, hogy a költemény valójában modern világfelfogásunk korai megfogalmazása.  Lucretius, illetve Epikurosz szerint ugyanis a világ szabad szemmel nem látható és részekre tovább nem bontható elemi egységekből, atomokból áll, amely atomok összeverődéséből keletkezett nem csupán az univerzum, de mi, emberek is. Mi több, az elemeknek nincs hierarchiájuk, csak aktuális rendjük.
Arról is ír Lucretius, hogy a halálban nemcsak a test, hanem a lélek is elpusztul, nem létezik tehát túlvilág. És bár léteznek istenek, azok semmilyen formában nem avatkoznak be az emberek sorsába. Következésképpen nincs okunk az istenek haragjától vagy büntetésétől félni, hozzájuk bocsánatért vagy segítségért fohászkodni.
A meglepően rövid, ám annál magvasabb költemény érdekessége nem önmagában áll, hanem főleg abban a hatásban, amelyet – Stephen Greenblatt szerint – modern világunk kialakulására tett.
A Harvard professzora szerint ugyanis ez a mű hozta létre azt a gondolati csomagot, amelynek a reneszánsz eszméket, illetve az újkori tudományos gondolkodást köszönhetjük. S, ha ez így van, érdemes egész kötetet szentelni annak, hogyan és miképpen vehette kezébe az első – majd utána sok száz – humanista az eretnekséget árasztó tankölteményt.

Egy történelmi krimi
Stephen Greenblattról azt mindenképpen el kell mondanunk, hogy az újhistorizmus néven ismert irodalomelméleti-kultúrtörténeti irányzat alapítója és máig legfőbb képviselője, a harvardi egyetem professzoraként elsősorban a reneszánsz kultúrával foglalkozik, és történelmi, kultúrtörténeti ismeretterjesztés tekintetében igazi sztár. 2011-ben a Nemzeti Könyvdíj ismeretterjesztő irodalmi kategóriájának elismerését kapta meg, majd 2012-ben vehette át a Pulitzer-díj ismeretterjesztő irodalmi kategóriájának kitüntetetését. És, ami miatt most mi is foglalkozunk vele: a közelmúltban írt egy reneszánsz könyvvadászról szóló, lenyűgöző kötetet.
Aki szereti a történelmi krimit, az örömmel fogja böngészni Ecco világhírű könyvének, a Rózsa nevének sztoriját idéző könyvet. A különbség csak annyi, hogy míg az olasz szerzőt a fantázia vezette, addig az amerikai tudós szigorúan tudományos kategóriában mozog, állításai, elképesztő sztorija mindvégig megmarad a tények sűrűjében, mégis izgalmasabb művet tett elénk, mint Umberto Ecco.
Az olasz író által kitalált, képzeletbeli Arisztotelész-kötet helyett Greenblatt könyvének középpontjában Lucretius tankölteménye áll, pontosabban annak története, ahogyan megkerült az ismeretlen kézirat.

Egy lelkes humanista
Greenblatt elmeséli, hogy úgy hatszáz évvel ezelőtt egy lelkes humanista, Poggio Bracciolini fejébe vette, hogy felkutatja Lucretius legendás, de senki által nem olvasott művét. A reneszánsz ókor-dühöncei ugyanis egy csomó szövegben találtak utalásokat a tankölteményre, de, hogy valóban létezhet-e a vers, azt senki nem tudta.
Poggió, aki a konstanzi zsinat előtt laikus pápai titkárként dolgozott, s a zsinat után állás nélkül maradva, német kolostorok könyvtáraiba vette be magát, hátha valahol rábukkan Lucretius művére. Életéről, kutatásairól – kiterjedt levelezésének köszönhetően – szinte mindent megtudhatunk, csak azt nem, hogy végül hol találta meg a könyvet.
Persze miközben Poggio története feltárul, Greenblatt arról is gondoskodik, hogy olvasói ne maradjanak ismertek nélkül. Mindent elmond Lucretiusról és koráról, az epikureus eszmékről, az ókori kéziratok sorsáról, s ezzel együtt a könyvtárak történetéről és szerepéről és persze arról, miképpen hatott korára a De rerum natura a felfedezése.

Egy felforgató gondolat
Szerzőnk szerint azzal, hogy a hajdani pápai titkár másolatot készített az elveszettnek hitt antik kéziratról, olyan eszméket szabadított rá a keresztény világra, melyek már évszázadok óta hiányoztak Európa szellemi életéből. Lucretius művének gondolatisága a reneszánsz egyik meghatározó eszméjévé vált. Greenblatt úgy véli Pogio nélkül nem – vagy nem akkor – került volna elő Lucretius műve, és a mű nélkül nem arra fejlődött volna Európa története, amerre így haladt. Epikurosz kísértete bejárta Európát, s olyan gondolkodóknak adott szellemi muníciót, mint Giordano Bruno, Botticelli, Leonardo, Tasso, Shakespeare, Montaigne, Thomas Morus, Galilei, Molière, Newton, Freud, Darwin, Einstein és így tovább! A Harvard professzora szerint szinte beláthatatlanok és máig hatók a következmények.
Az sem véletlen, hogy Greenblatt díjnyertes ismeretterjesztő. Az Egy reneszánsz könyvvadász gördülékeny stílusban megírt, impozáns adathalmazzal ellátott, izgalmas kötet, s külön erénye a könyvnek, hogy az olvasmányélményt nem csökkenti az ismeretontó szerzői igyekezet. A kötet elrendezése könnyű tájékozódást kínál. A végjegyzetek jó huszonöt oldalra rúgnak, azonban a főszövegben nem éktelenkednek indexek. A kíváncsiak az ugyancsak húsz oldalas bibliográfiából tájékozódhatnak, azoknak pedig, akiket vizuális élmények segítenek az eligazodásban, egy színes képekből álló blokk nyújt támaszt.
Kevés szerzőről mondható el, hogy mindössze száznyolcvan oldalon ennyire egységes, maradandó élményt adó és gondolkodást kínáló történetet tárjon olvasói elé. Talán csak maga Lucretius volt ennyire tömör, célratörő és mégis élvezhető…