Marcel Proust száz éve

MEGJELENT: 2020. február 14., péntek | SZERZŐ: Magyar Miklós

A 2020-as év kétszeresen is jelentős dátum Marcel Proust rajongói és olvasói számára: egyrészt száz éve, 1920-ban jelent meg Az eltűnt idő nyomában című monumentális regénye harmadik kötetének, a Guermantes-éknak első része. Másrészt 2020. április 23-tól június 7-ig a francia nemzeti színházban, a Comédie-Française-ben először kerül bemutatásra egy olyan színdarab, amely Az eltűnt idő alapján készült. Címe: Guermantes-ék. 

Kép forrása

Proust világa 
Az eltűnt idő nyomában nem társadalmi regény, mint Balzac művei, mivel Proust igen szűk világot ismert. Illiers-beli környezetét, családját, párizsi ismerőseit, orvosokat, a Champs-Élysées-t, néhány nőt, Madame Straust, Madame de Chevignét, Grefulhe grófnét, Madame Armand de Caillevet szalonjait, vagyis: az előkelő világot. Ezek alapján széleskörű társadalomrajzot nem várhatunk Prousttól, de hát ez nem is állt szándékában. Mindenesetre tény, hogy Proust regénye a francia történelem sajátos periódusában fogant, s azokat a mélyreható változásokat írja le, melyek az arisztokrácia hanyatlásához és a középosztály felemelkedéséhez vezettek a harmadik köztársaság idején és a század végén. Ekkor már távolinak tűnik Balzac kora, amelyben a polgárság a hatalomért küzd. Proust kortársai anyagi biztonságban élnek, a gazdaság és a semmittevés már nem csupán a nemesség privilégiuma. Ám a szakadék a két osztály között semmivel sem kisebb, mint azelőtt. 

Kép forrása

Új szerelem
Az eltűnt idő nyomában harmadik kötetében, a Guermantes-ékban a mesélő az első két kötetben (Swannék oldala és Bimbózó lányok) bemutatott polgárok diszkrét bájának világából az arisztokratákéba lép át. Ennek a gyökeres változásnak már az első sorokban megadja az okát: „Françoise ki nem állhatta a madarak reggeli csevetelését. A házbeli „cselédlányok” minden szava idegesítette; ide-oda járásuk egy cseppet sem volt az ínyére, s tűnődött, miért s merre járnak reggeltől estig; ugyanis új lakásba költöztünk.” Ez eddig egy banális esemény, azonban az új lakás − amit azért választott a család, mert Marcel nagyanyja betegeskedett, és jobb levegőre volt szüksége – a Guermantes-palotához tartozott. Ettől kezdve a narrátor nap mint nap találkozott a cselédekkel, Guermantes herceggel és főleg a hercegnővel. Miután az előző két kötetben Marcel Odette, Gilberte és a „bimbózó lányok” − köztük Albertine − iránti szerelmét követhetjük nyomon, a Guermantes-ék című részben Oriane de Guermantes lesz szerelme tárgya. Természetessége és ragyogó szelleme elbűvöli környezetét. Szoknyavadász férje kicsapongásai felett szemet huny. Marcel, a regény narrátora gyerekkorától szeretné megismerni az asszonyt, akinek Combray közelében van birtoka. Az eltűnt idő első kötetében, a Swannék oldalában látja meg Marcel Guermantes hercegnőt Percepied doktor lányának esküvőjén, Combray templomában: „S ahogy pillantásom elidőzött szőke haján, kék szemén, nyakának hajlatán, elhagyván azokat a vonásokat, amelyek más arcokra emlékeztethettek volna, a szándékoltan hiányos rajz láttán így kiáltottam: „Micsoda szépség! Micsoda nemesség!”
Marcel a hercegnő minden lépését figyeli. Megjegyzi, mikor indul az sétálni, hogy találkozhasson vele, remélve, hogy elnyeri egy pillantását. Maga az asszony látása is óriási gyönyör számára. Képzeletében a legképtelenebb szituációkat vizionálja. Végül Villeparisis hercegnő fogadásán Saint-Loup bemutatja a narrátort Guermantes hercegnőnek, akivel így válthat néhány szót. Paradox módon Marcel csodálata helyébe ekkor a csalódás érzése lép, anyja nagy örömére, aki nevetségesnek tartja fia rajongását.

Kép forrása

A független szerelem
A prousti hősök szenvedélyeinek elsődleges motiválója a szerelem, aminek pszichológiája nem Proust találmánya. Racine, Stendhal, Mme de La Fayette, Flaubert az elődei. Ugyanakkor a klasszikus lélektan alapvető felfedezéseit Proust eredeti módon, saját céljainak megfelelően átalakítja. Proustnál a szerelem nem jelenti két szerelmes vágyódásának, egymásra találásának vagy az egymásra találás lehetetlenségének, szenvedélyek lelkesítő vagy lélekromboló erejének kivetítését egy történetbe. A szerelem mint szubjektív érzés közhelye nála abszolutizálódik, olyannyira, hogy a szerelem Proust számára nem más, mint a másiktól függetlenül bennünk meglévő érzés. A szeretett lényt mi magunk alkotjuk többnyire önmagunkban lévő vonásokból, ezeket ruházzuk át valakire. Gilberte-tel kapcsolatban írja Proust a Szodoma és Gomorra című részben: „szomorúan gondoltam arra, hogy szerelmünk, mint egy bizonyos lény iránt érzett szerelem talán nem is olyan valóságos valami, mert ha igaz is, hogy kellemes vagy fájdalmas álmodozások szőtte asszociációk a szerelmet egy ideig egy nőhöz kötik, mígnem azt gondoljuk, hogy szükségszerűen ez a nő inspirálta, ha szándékosan vagy akaratlanul megszabadulunk ezektől az asszociációktól, ez a szerelem, mintha csak ellenkezőleg spontán és önmagunktól jövő lenne, újjászületik, hogy egy asszonyé legyen.”  Ebből következően a szerelem alanya lényegtelen, csak maga az érzés számít: „Sokat szenvedtem egymás után Gilbert-ért, Guermantes asszonyért, Albertine-ért. Ugyanúgy egymás után el is feledtem őket, s csupán e különböző személyeknek címzett szerelmem volt tartós.” – olvassuk A megtalált idő című kötetben.

Kép forrása

A nevek bűvöletében
A monumentális regényben Marcel mindvégig a nevek bűvöletében él. Nincs ez másképpen a Guermantes-ék című részben sem. Guermantes hercegné neve köré is álmokat sző a gyermek Marcel: „Némelykor, a neve mélyébe rejtve, a tündér át is alakul, csapongó képzeletünk szerint, mert hiszen ez táplálja; így történt, hogy az a sajátos környezet, amelyben Guermantes hercegnő élt – bennem, miután éveken keresztül nem volt más, mint egy laterna magika vagy egy templom színes üvegablakának visszfénye, lassan-lassan elhalványult, míg végül teljesen eltűnt, mikor elmosták az egészen más álmok tajtékos zuhatagai. Csakhogy a tündér semmivé foszlik, ha közelebb kerülünk ahhoz a valóságos lényhez, aki az ő nevére hallgat, mivel olyankor a név ezt a lényt kezdi tükrözni, s nincs benne semmi a tündérből”.
Marcel csalódása a gyermek Szabó Lőrincéhez hasonló, aki a Tücsökzenében az Órás és ékszerész táblát Óriás és ékszerésznek olvassa, és alig várja, hogy találkozzon az óriással. Ám mekkora lesz csalódása: 
„S odaértem...És
elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”:
ezt mondta a csoda-felirat.
Ki lopta el az Óriásomat?
jajdult a szívem, szinte hangosan…
Aztán csak álltam s szégyeltem magam.”

Kép forrása

Proust-adaptációk, kudarcok
A háromezer oldalas, hét kötetből álló Az eltűnt idő nyomában nemcsak terjedelme, de az emlékezés jellege miatt is áthághatatlan nehézségeket állít mind színpadra vitele, mind megfilmesítése elé. Azok, aki mégis megpróbálkoztak a filmvásznon megörökíteni a regény hősének, Marcelnek minden kronológiai rendet felrúgó emlékképeit és elmélkedéseit, korlátozták filmjük cselekményét egyetlen kötetre, sőt, a német Schlöndorff 1984-ben készült, Swann szerelme című filmjében a cselekményt egyetlen napra, a helyszínt pedig Párizsra szűkítette. A film Ornella Muti és Alain Delon szereplése dacára hatalmas bukás volt.
A regény filmre vitelével Luciani Visconti is megpróbálkozott. A húszmillió dollár költségvetésű film beharangozójában Alain Delon és Marlon Brando főszereplők lettek volna a filmben, ami azonban végül sohasem került bemutatásra.

Kép forrása

Egy forradalmi vállalkozás
Christophe Honoré, író, rendező, dramaturg először vállalkozik arra, hogy a nézők ne csupán részleteket láthassanak a prousti műből, hanem egy egész kötet színpadi változatát élvezhessék. 2020. április 2. és június 20. között lesz látható a Comédie Française-ben a Guermantes-ék című Proust-adaptáció. Mivel a francia nemzeti színház nagyterme 2020 októberéig felújítás alatt áll, Christophe Honoré darabja a Marigny Színházban kerül bemutatásra. Ez a tény a sors különös fintorának is tekinthető, mert a színház két lépésre van attól a kerttől, ahol Marcel nagyanyjának először jelentkezett betegsége.
A rendező bizonyára nem véletlenül választotta Proust művét, és nem is elsősorban az évforduló miatt. Az eltűnt idő nyomában harmadik kötete, a Guermantes-ék a legfájdalmasabb és egyben a korabeli politikával legtöbbet foglalkozó mű. A narrátor szerelmi csalódásainak hátterében végig ott húzódik a Dreyfus-ügy. Proust, aki a társadalmi hierarchiában felkapaszkodó gazdag sznob hírében állt, a Dreyfus-ügy idején a leghatározottabban kiállt a dreyfusard-ok, Émile Zola mellett, aki 1898. január 13-án, a l’Aurore című lapban J’Accuse (Vádolok) címmel megjelentette a köztársasági elnökhöz írt nyílt levelét. Proust állásfoglalása nem kis meglepetést okozott az író baráti körében. Ugyanakkora volt az olvasók tanácstalansága, akik a jóval később megjelent művét olvasták, hisz Az eltűnt időben Proust nem foglal közvetlenül állást az életét és írói pályafutását nagyban meghatározó politikai ügyben.
Megosztás