Ötvenéves a Macskajáték színpadi változata

MEGJELENT: 2019. május 20., hétfő | SZERZŐ: Magyar Miklós

Ötven évvel ezelőtt dolgozta át Örkény István Macskajáték című regényét színdarabbá. Az ősbemutató a Szolnoki Szigligeti Színházban volt 1971. január 15-én. A darabot Székely Gábor rendezte. A Macskajáték brüsszeli bemutatója alkalmával, 1974-ben a szerző ezt mondta a darabról: „van benne egy kevéske Ionesco (ami az abszurdot és a gondolat elsőbbségét illeti), egy kevéske Giraudoux (a költőiség szempontjából) és egy kevéske Kafka (a tragikum révén). Ők az én rokonaim. A groteszk a tragikomédia szinonimájaként fogható fel, egyfajta módja ez a világ érzékelésének és leírásának, és egyaránt lehet cinikus, vidám vagy tragikus.” 

Kép forrása

Egy groteszk történet
A színdarab elé ezt írja Örkény: „E groteszk történet főhőse özvegy Orbán Béláné, s a darab valójában az ő véget nem érő vitája, szájaskodó, alakoskodó, még a hazugságtól sem visszariadó pörlekedése mindenkivel, aki körülveszi: a lányával, a szomszédnőjével, Paulával s legfőképpen az ő München közelében élő nénjével, Gizával. Körömszakadtáig harcol, hogy zűrzavaros, értelmetlen és reménytelen szerelmét ráerőszakolja a világra. Hogy célját elérje, nem riad vissza semmitől: hazudik, pletykázik, leselkedik és veszekszik, és amikor már semmi sem használ, végső kétségbeesésében megmérgezi magát. Megvan benne minden, amire az ember képes: egy piaci kofa nagyszájúsága és egy görög tragika fensége. Mit is tehetne mást? Orbánné a természet törvényei ellen harcol, mert semmibe veszi az öregséget, és hadat üzen a halálnak. Bukásra ítélt küzdelem ez, mégis ő lesz a győztese − igaz, drágán fizet érte. A győzelem órája már az összeomlás, a kifulladás órája is, öröme inkább csak jelkép, ahogy egy zászló lobog egy rommá lőtt, kiégett város füstölgő falai fölött.”

Kép forrása

Dramaturgiai bravúr
Kisregényét Örkény dramaturgiai bravúrral írta át színdarabbá. Egy fénykép, levelek, telefonbeszélgetések, távirat, és a macskajáték egymásba fonódva, egymást kiegészítve kavarognak. 
A dráma egy pillanatképpel kezdődik, amit Orbánné kommentál: „Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Létán, kint a Holt-Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol lánykorunkban laktunk. Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (a lovak nem), az ereszkedőn pedig két lányalak szalad lefelé. Azok mi vagyunk, Szolnok megye szépei, a Szkalla lányok, amint az első tüllruhánkban, szélfútta hajjal, kacagva, integetve szaladunk a víz felé. A képet már eredetileg túlexponálták, a két homályos lányalak azóta megsárgult, kifakult, arcunk is alig kivehető.”
A zárókép ugyanez a fénykép, amely egyrészt keretbe zárja a történetet, másrészt azzal, hogy többször visszatér a műben, a fiatalság és az öregkor közötti oda-visszacsatolást jelenti. A szép, fiatal lányok fényképe ellenpontozza az öregkori, groteszk szerelem történetét. 
A fénykép bemutatása után Orbánné és Giza telefonbeszélgetése következik. A telefon használatának a színházban van egy sajátossága, ami abban áll, hogy a néző látja a telefonáló gesztusait is, amit a telefon túlsó végén a beszélő nem láthat. Ily módon a gesztus és a hang/szöveg ellentmondásait a néző érzékeli, így a szereplővel egyfajta cinkos összekacsintás történik. A nézőnek itt aktív szerepe van a kommunikáció értelmezésében. Örkénynél a helyzet még ennél is bonyolultabb, hisz mind Orbánné, mind Giza a színpadon van, tehát látják egymást, de el kell játszaniuk, hogy távol vannak egymástól. A két testvér párbeszédei a szereplők pillanatnyi hangulatát tükrözik, és jól mutatják a Giza kimért, elegáns mértéktartása és Orbánné spontán, kolerikus megnyilvánulásai közötti különbséget. Giza aggódva kérdezősködik, Orbánné pedig egyre türelmetlenebbül válaszol:
„GIZA: Halló! Halló! Hallasz engem?
ORBÁNNÉ: Igen, hallak.
GIZA: Ne kerülgesd a kását! Mit mondott erre a tejcsarnokosnő?
ORBÁNNÉ: Hogy nem köteles kiszolgálni fél deci tejet.
GIZA: Hát miért nem vettél többet?
ORBÁNNÉ: Mert ennyi elég a macskának.
GIZA: Ezen vesztetek össze?
ORBÁNNÉ: Még nem. Erre én a lehető legudvariasabban megkérdeztem! „Hol van az kiírva, angyalom?”
GIZA: Erre mit mondott?
ORBÁNNÉ: Hogy ezt nem kell kiírni, mert ez természetes.
GIZA: Erre mit mondtál?
ORBÁNNÉ: Hogy mindent ki kell írni.(…)
GIZA: Kiabáltál vele?
ORBÁNNÉ: Még nem.
GIZA: Ő kezdett kiabálni?
ORBÁNNÉ: Én kezdtem kiabálni, mert fölkért, hogy azonnal hagyjam el a helyiséget. Kérdeztem, milyen jogcímen. Azt mondta, azon a jogcímen, hogy a tejcsarnokba állatokat behozni tilos. Kérdeztem: és ez hol van kiírva? Azt mondta, pont a fejem fölött.”

Orbánné és Giza levélváltásai beékelődnek a telefonbeszélgetések és a párbeszédek közé. A levél műfajánál fogva is kötöttebb, mint az élő beszéd. A két nővér levelezéséből megismerjük azt a mérhetetlen szakadékot, ami Giza és Orbánné társadalmi helyzete között van. 

Kép forrása

Giza és Orbánné
Egy előadás szünetében adott interjúban Örkény kifejti, hogy a két asszony egymás ellenpólusa. Mint egy fénykép pozitív és negatív lenyomata. Giza egyik levelében egy fogadásról számol be:
„Giza levele: Misiék nyaralnak. Egyedül vagyok. Délutánonként a Mercedesszel kivisznek egy közeli kastélyhoz, a Schwester kigurít a tó partjára. Te, aki folyton jössz-mész, rohansz, el se képzelheted, milyen szép és békés egy ilyen óra a víz partján, fehér és fekete hattyúk között. Az egyik ismer. Egy kiflit szoktam vinni, fölaprítom, és megetetem, de nagyon lassan, hogy egy óráig kitartson.”
Orbánné levele: „Rémes napom volt. Egy csomó bosszúság ért, és mindegyiken felizgattam magam. Ismersz, drágám! Ha sok bajom van, felgyűlik bennem a méreg, és mintha égő kanócot húznék magam után, minden átmenet nélkül felrobbanok. Mellesleg Mistótné, a tejcsarnokosnő, már régen az idegeimre megy, de hogy pont Paula szeme előtt, a Csatárka utcai tejcsarnokban! Képzelj el, Gizám; bal karomon a társbérlőm macskája, jobb kezemben egy joghurtosüveg, benne fél deci tej, a fél lábamon papucs, a másikon fűzős cipő, és a fejemen egy vadidegen nő kalapja, mely véletlenül rajtam maradt. Én kiabálok, és nem nagyon válogatom meg a szavaimat, Mistótné szintén, a mögöttem álló négy öregasszony is kiabál, mert az egész környéken tejcsarnokellenes a hangulat.” 

Kép forrása

Hívás a legrosszabbkor
A Macskajáték párbeszédei a mindenkivel harcban álló Orbánné tragikomikus „szerelmi kalandjának” állomásai. A dialógusok a kiöregedett operaénekessel, Csermlényi Viktorral, annak anyjával, barátnőjével, Paulával, lányával, Ilussal, Egérkével való viszonyát tükrözik. A darab vége felé Orbánné öngyilkosságot kísérel meg, és egy groteszk monológban elmondja „milyen szép temetése volt”. Ez a monológ egy telefonbeszélgetés után hangzik el, ami közte és egy, a kalapja miatt reklamáló hölgy között zajlik le, aki a legrosszabbkor hívja. A beszélgetés végén Orbánné megfeledkezik arról, hogy éppen halni készül és odaveti: „Azt a kalapot, amit a barátnőm kétszer is igazított, maga a végén átvette, kifizette és elvitte. Az, hogy túl sportos, minket már nem érdekel. Tudom, hogy a múltban mindig kihasználta a barátnőm nagyfokú akaratgyengeségét, de ezúttal csalódni fog. Lehet, hogy ő képes lenne még egyszer átigazítani azt a kalapot, de megnyugtathatom önt, asszonyom, hogy én is ott leszek. Lecsapja a telefont. Flancos dög!” A monológ végén elalszik. „A színpadon hirtelen nappali világosság lesz. Orbánné mélyen alszik. Mellette, a tolókocsiban ül Giza. Gyengéden fölrázza, ami nem megy könnyen.”
A két nővér találkozása a címadó Macskajáték-jelenetben csúcsosodik ki, amelyben Orbánné és Egérke bemutatják Gizának, hogyan szokták egymást szórakoztatni.
A Macskajáték az író meghatározása szerint tragikomédia. Valóban, a néző egyszerre szánakozik Orbánné groteszk szerelmén, és ugyanakkor nevet is rajta. De hát ez Örkény groteszk humorának a lényege.

Kép forrása

Csupa közhely
Szólni kell még a darab stílusáról. Akárhol ütjük fel a Macskajátékot, közhelyek sorozatát olvassuk.
„PINCÉR: Mit parancsolnak a hölgyek?
PAULA: Igyunk valamit. Hozzon két Hubertust, Ferikém.
ORBÁNNÉ: Köszönöm, én nem szoktam.
PAULA: Az én kedvemért, Erzsi... A pincérre néz, bólint. A pincér el.
ORBÁNNÉ: Hol hagytad abba?
PAULA: Ott, hogy nem akartad megmondani a nevét.
ORBÁNNÉ: Alig hiszem, hogy ismernéd.
PAULA: Ne mondd, ha nem akarod.”

Az értelmező szótár szerint a közhely „Általánosan ismert, minden eredetiség nélküli kifejezés, mondás; gyakori, közönséges, elcsépelt kifejezés; frázis.” Az irodalmi nyelvben a közhely használata főbenjáró bűn. Örkény viszont szisztematikusan az irodalmi nyelv szintjére emeli a közhelyet. Nemcsak a Macskajáték, de a Tóték és az Egyperces novellák is mindvégig közhelyekben íródott. Sőt, feleségéhez, Radnóti Zsuzsához írt szerelmi vallomásának a címe is ez: 
„Csupa közhely.
Zsuzsának
Két test, egy lélek
Nem tudok nélküled élni
Ha távol vagy, veled időznek gondolataim
Pedig ki hitte volna
Mi rejtőzik az idő méhében
Nem lehet azt kiszámítani
Mert csak a vak szerencse műve
Rég volt, talán igaz se volt
Hogy egymást kézen fogva
Egymásnak vállat vetve
Nekivágtunk a meredeknek
Szembenézve az élet viharaival
Pedig csak most jön a neheze
Mert nincs pardon
A természet törvényei ellen
Télen mindent belep a hó
Tavasszal kirügyeznek a fák
Ősszel elhullatják lombjukat
És akkor nincs tovább
Múlik az idő
Rövid az élet
Minden perc drága
Egyszer értünk is eljön a halál
Ahonnan még nem tért meg utazó
És nincs ellene orvosság a kertben
De ha majd becsapja utánunk az ajtót
Akkor sem áll meg a világ
Jönnek majd utánunk mások
Ahány csöpp van a tengerben, annyian
Élik a maguk életét
Míg csak rajtuk is át nem fut a hideg
Földbe nem gyökerezik a lábuk
S tanácstalanul néznek vissza ránk
Mintha elvesztettek volna valamit.” 

A Macskajátékot számos hazai és külföldi színház tűzte/tűzi műsorára. Az Örkény Színház 2009 óta rendszeresen játssza Mácsai Pál rendezésében, parádés szereposztásban.
Megosztás