Miért létezik Párizs?

MEGJELENT: 2018. május 30. | SZERZŐ: Rónaszéky Rómeó

Napra pontosan kétszáznegyven évvel ezelőtt az irodalmi világ elvesztette egy jelentős alakját, ugyanis 1778 május 30-án, nyolcvanhárom évesen Francois-Marie Arouet idős szervezete nem bírta elviselni, ahogy hősként ünneplik párizsi visszatérésekor, és belehalt a sok izgalomba. 
Nem ismerős az Arouet név? Érthető, de talán Voltaire-ként már az. De mit is adott ez a sokszor üldözött és kegyvesztett francia az irodalomnak és a világnak? 

Kép forrása

Páratlan fricska
Voltaire írói, költői és műszerzői volta mellett filozófusként és a társadalmi reformok erőteljes támogatójaként került be a történelembe. Amellett, hogy ő volt az első író, akit a Francia Akadémia tagjává választottak, angliai utazása vagy inkább menekülése során megtapasztalta a szólásszabadság és a vallási tolerancia egy magasabb szintjét, amit Franciaország számára is követendő példának tartott, valamint nagy erővel hirdetett is. Efféle nézetei, valamint abbéli szokása miatt, hogy előszeretettel kötött bele gúnyiratokkal olyanokba, akikbe nem kellett volna, rendszeresen botrányok tarkították az útját, őt magát pedig kényszerítették költözésre. Ezeknek köszönhetően Voltaire élt Franciaország több pontján, Angliában, Poroszországban, valamint Svájcban egyaránt. 
Itt kell azonban megemlíteni a Ferney nevű birtokát, amely egy egészen páratlan fricska és egy rendkívül szellemes megoldás is egyben. Történt ugyanis, hogy 1758 végén talált egy birtokot (Ferney-t) amely egyszerre három országhoz is tartozott, ugyanis a birtok egy része Svájcban, egy része Franciaországban, egy része pedig Németországban volt. Ennek köszönhetően, bármelyik ország hatósága is zaklatta épp Voltairet, neki csak át kellett sétálni a birtoka egy másik részére, és máris országon kívül volt. 

Kép forrása

Történész, író, költő…
Írásai között találunk számos történelmi munkát, mint a XIV. Lajos korát, a XV. Lajos korát, vagy épp az Orosz birodalom történelme Nagy Péter uralkodása alatt-ot, számos színdarabot, mint a Naninet, a Zairet vagy a Mahometet, valamint rengeteg verset. Az egyik, talán leghíresebb versét az 1755-ös liszaboni földrengés ihlette, melyben cáfolni próbálja, hogy a földrengés Isten büntetése lett volna. 
„A sorsunk rettegés, minden nézet szerint,
S olyan, mit biztosan hihetnénk, semmi sincs.
És a természetet kár is kérdezni, néma:
Isten kell, hogy legyen, ki szól is hozzánk néha.
Saját műve: csak ő magyarázhatja azt.
Tőle vár érveket a bölcs, s bús vigaszt.
Nélküle kétely és tévelygések hínárja
húz, és a fulladó nem lelhet szalmaszálra.”

(Voltaire: Vers a lisszaboni földrengésről, részlet, Petri György fordítása)

Kép forrása

Candide viszontagságai
Voltaire egyéb művei és filozófiai értekezései mellett, legnagyobb hagyatéka természetesen az 1759-ben íródott Candide, amelyben kigúnyolja a Leinbiz-i filozófiát és ami később cenzúra tárgya lett a benne megjelenő rendszerellenesség miatt, így sokáig nem is hirdette, hogy ez az ő műve. 
Meg kell, hogy mondjam, hogy rendkívül nehéz objektív mértékkel írnom a könyvről, ugyanis bár nem kevés mű van már a hátam mögött, ha bárki megkérdezi, melyik a kedvenc könyvem, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy a Candide. Bárhányadszorra is olvasom, mindig ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem, mint első alkalommal. Imádom a könyv sodró lendületét, hogy néhány mondat alatt kontintenseket ugrunk át, a zseniális fanyar humort, ami végigkíséri a cselekményt, az önmagukhoz mindig hű karaktereket, legyen szó Pangloss doktor legendás életfilozófiájáról, vagy Candide őszintén naiv világszemléletéről, illetve természetesen magát a mű végkifejletében megjelenő mondanivalóját. A „minden a legeslegjobban van ezen a világon” hozzáállás kigúnyolása, valamint a cinikus hangvétel mellett azért rengeteg egyéb, az olvasó fantáziájának éhségét kielégítő fordulat és kaland van a műben, így rövidsége ellenére is egy komplex, teljes élményt adnak Candide viszontagságai. 
A műben visszaköszön egyébként több valós történelmi esemény is, mint a hétéves háború, vagy a már korábban is említett lisszaboni földrengés. 

Kép forrása

Ne gyászoljuk!
És ha már Liszabon, álljon itt a műből kedvenc jelenetem, okulásul minden szkeptikusnak, aki kételkedik abban, hogy minden úgy van, ahogy annak lennie kell: 
„Candide közeledik, észre veszi jótevőjét, amint egy pillanatra kibukkan a vizből, majd örökre elmerül a hullámokban: utána akar ugrani a tengerbe, de a filozófus Pangloss megakadályozza őt, bebizonyítván, hogy a lisszaboni kikötő egyenesen azért alakult, hogy ott ez az anabaptista megfulladjon.”
Ahogy ezeket a sorokat újraolvasom, kedvem támad ismét átélni a szegény Candide sanyarú kalandjait, végigkísérve őt, és a jó Pangloss doktort az úton, amíg el nem jutnak a „műveljük meg kertjeinket” végállapotig. 
Voltaire tehát halott, immáron ma kétszáznegyven éve, de szerencsére öröksége továbbra is él, neve pedig remélhetőleg még legalább további kétszáznegyven évig fennmarad. Ne gyászoljuk tehát, hiszen Pangloss doktor nyomán tudjuk már mi is, hogy Párizs a kezdetek óta azért létezett, hogy 1778 május 30-án Francois-Marie Arouet, azaz Voltaire, a visszatérésének nagy izgalmai közepette meghallhasson ott. 



Megosztás