Mint azt megírtuk, Nagy Koppány Zsoltot lapunk József Attila-díjas szerzőjét Magyarország Babérkoszorújával tüntették ki. Az íróval Farkas Wellmann Endre készített interjút, melyben Nagy Koppány Zsolt beszélt arról, mit gondol úgy általában az irodalomról, az író és az olvasó különös viszonyáról, a nyelvről és persze a humorról. 

Kép forrása

A Babérkoszorús alkotó elárulta: „azok közül a jelenségek közül, amelyekben hinni lehet, leginkább az irodalomban hiszek. A szövegekben soha nem kellett még csalódnom…” Ugyanakkor az irodalmi élettel kapcsolatban már egészen másképp fogalmazott. Elmondta, hogy pályakezdőként nem gondolta volna, hogy az irodalmi közéletben „ennyi szenny, nehézség, kisstílűség, sértettség, düh, frusztráció, irigység és dilettantizmus, és napestig sorolhatnám, mi minden szörnyűség van…” 

Talán humorosan hangzik, de Nagy Koppány Zsolt egészen komolyan megindokolja, miért gondolja, hogy a halott szerző és az eleven olvasó a legjobb párosítás: „a halott szerző a jó szerző, mert minden terehtől ment’ lehet közeledni az életműhöz és a saját életünkbe integrálni a kvintesszenciáját – mármint az életműnek –, de olvasóból éppen az élő olvasó a jó: az, hogy valakit mennyien olvastak a maga korában, semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy nekem most mit tud mondani”. Hozzá teszi, az élő és értő olvasót meg kell becsülni, mert „kiveszőben lévő faj.”

A nyelvi igényességet felvető kérdésre úgy válaszol szerzőnk: „Divat lett rosszakat mondani erről, elsiratni, meggyászolni, de ne feledjük, az ostobák és igénytelenek mindig hangosak, a csendes többség viszont nem ilyen.” Hozzá teszi a nyelvi igényesség kérdését a szélesen értelmezett igényesség felé kinyitva: „Én magamon azt látom, hogy a szinte megszállott olvasás nagyon sokat segít: nemcsak a hétköznapok elviselésében, nemcsak az agy, a memória, a gondolkodás frissen tartásában, hanem abban is, hogy az olvasott mondatok, könyvek – bár egy részük menthetetlenül elvész – beépül(je)nek, szervül(je)nek az olvasóba(n)....” 

A Kultúra.hu cikkéből az is kiderül, hogy Nagy Koppány Zsolt a humorról beszélt a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában. Elmondta, hogy szerinte a humoros irodalomnak sokáig megbecsült helye volt az irodalom egészében, mára azonban kissé lenézett műfaj lett. Úgy fogalmazott: „a humoros irodalmat művelő szerzők meglehetősen frusztráltak, és komoly(kodó) munkákkal próbálják kisebbíteni azon vétküket, hogy merészeltek ilyet is írni. És ha mindez nem volna elég, a legutóbbi időkben tapasztalt politikaikorrektség-elvárás végképp kiherél minden valamirevaló humoros alkotást. A helyzet tehát nem jó, és lassan már nincs min nevetnie az olvasónak, de ettől még nem szabad hátrálni: én szerzőként és szerkesztőként, sőt tanárként is igyekszem ennek ellentartani, hátha lesz még finomszőlő-kor és humor-lágykenyér.”