Hiába használom már jó évtizede az internetet, újra és újra rácsodálkozom a háló nagyszerűségére. És milyen találó a háló megnevezés! Hiszen nem pusztán a kapcsotok hálózatát jelenti, de valamiféle halászhálót is, amelyet belevetünk az információk végtelenjébe, s akárhányszor megmerítjük, mindig valami érdekesre bukkanunk.
Az alábbi, megdöbbentő anyagot az imént húztam ki az információtengerből. Évek óta lappangott a képernyők alatt, a láthatatlan mélyben, most felbukkan pár pillanatra, aztán újra elmerül.

Egy orosz művésznő Ekaterina Panikanova állította ki ezeket a festményeket Rómában, a Z20 Galériában, 2013 nyarán. Hogy keltett-e feltűnést képeivel, azt nem tudom, hogy befutott-e általuk, arról sincs információm, hogy híres, népszerű alkotó lett a furcsa és kegyetlen festményeknek köszönhetően, azt sem deríthettem ki. Ám az biztos, hogy ezek a képek hatnak a nézőre, valami mély, valami atavisztikus, valami rémisztő dolgot mozgatnak meg lelkünk legmélyén.
 
Panikanova a kiállítás kapcsán elmondta, hogy ömlesztve vásárolt régi könyveket, s ahogy lapozgatta a köteteket, furcsa gondolata támadt: „Oroszországban, különbséget tesznek az ikonok között. Más szakrális jelentősége van annak az ikonnak, amelyikhez már imádkoztak, és amelyikhez nem. Talán a könyvekkel is így van: más energiát közvetít az a kötet, amit már sokszor és szeretettel olvasgattak, és amit még ki sem nyitottak…”

Más alkalommal kezébe került egy régi, hétszáz oldalas kézirat. „Megdöbbentett a kontraszt a szöveg nyilvánvaló eredeti célja és a kézirat jelene között” – fogalmazott. Az idő felfalta a tartalmat, és ami megmaradt, az valami egészen más, művelődéstörténeti emlék, kulturális érdekesség, értékes régiség, vagy csak egyszerű kacat.

És van itt még valami: az orosz művésznő – csakúgy, mint minden igazi könyvbarát – különös csemegének tartja azokat a köteteket, amelyekben a korábbi olvasók jegyzeteit is megtalálhatja. „Szeretek olyan könyveket lapozgatni, amelyek magukon viselik az olvasás nyomait. Szeretem a jegyzeteket és firkákat nézegetni, mert általuk a korábbi tulajdonosok személyisége elevenedik meg." 

És, ha mindez így igaz – kérdezte magától Panikanova –, akkor miért ne lehetne a könyv, a régi könyv valami új alkotásnak az alapja? S megszülettek a fekete tintával bemázolt oldalak, a különös, szürreális festmények, a tudatalatti utazásra hívó képek, s végül a gyermekkor szorongásait, örömeit, kérdéseit, és kreatív válaszait felidéző kiállítás.

Miközben a különös képeket nézzük, ide írom azt is, hogy az alkotó általában el is olvasta az összefirkált könyveket. A rajzok, firkák így valamiképpen összhangban vannak a szövegekkel, nem véletlenszerűen kerültek az illusztrációk az egyes oldalakra. Hogy aztán mivé álltak össze az újraértelmezett könyvek, az Panikanova szerint „játék és dráma, ötlet és lélek, történet és emlékezet…”

A kiállításról megjelent kritikák ilyesféléket írtak a fiatal művésznő első önálló tárlatáról: a felhasznált könyvek, mint egy kirakós darabjai, összefüggőek, mégis felcserélhetőek, s így a képek nagyon hasonlítanak a tapasztalatok és emlékek sokaságához, amelyek együttesen alkotják az életet. Panikanova felidézi a gyermekkori traumákat és tapasztalatokat, amelyeket mindenki hordoz magában. A rajzok erős benyomások és hangulatok révén, rendkívül expresszív részletekkel, a gyermekkori emlékeiről, élményeiről, azaz az emberi életről beszélnek….

A végére hagytam azt a gondolatot, ami miatt ez a tárlat annyira megtetszett. Az egyik kritikus így nyilatkozott a különös kiállításról: „A könyvekre rajzolt különböző formák és értelmezések nyomán egy szép és rejtélyes világ kel életre. Éppen úgy, mint amikor könyvet olvas az ember.”