Simai Mihály, a közel 90 esztendős József Attila-díjas költő, író lapszerkesztő Végtelenkezdet

című verskötete néhány hete látott napvilágot a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában. Már az alcím is sokat elárul a poétikai üzenet lényegéből. Az idős szerző létmeditációi, látomásversei, létmisztériumai kerültek a gyűjteménybe, s végigtekintve egy hosszú alkotói életúton, nyilvánvaló számunkra, hogy Simai Mihály létösszegzés és szintézisteremtés szándékával bocsátotta útjukra jelen kötete opusait.

Kép forrása

Az öt ciklusba rendezett versek, Halmai Tamás méltatásának fényében metafizikai missziót teljesítenek. Létmeditációiban a szerző az igaz Istennel találkozik az élet és a szeretet utáni ősi vágyakozásában, költői eszközei és képi gazdagsága segítségével az elmúlást a halált követő újjászületés eufóriájával interpretálja, így a hittel és reménnyel telített olvasó is érzi, az igazi életre való feltámadás akkor kezdődik, amikor hagyjuk, hogy Isten megérintsen és szeressen bennünket. Valójában a kötet címe is arra utal, hogy egy „sorsába-zárt ember a végtelen vonzásában szomjazza a halhatatlan zenét, / amit a csillagok közt játszik a Lét”, s meggyőződéssel hirdeti a földi élet utáni újjászületést, így egyértelmű, hogy a ’végkezdet’ is a halál utáni életre utal. Ezt a hitet megerősítve említem érdekességként, hogy Liszt Ferenc a Les preludes alá a következő mondatot írta: „Mi más az élet, mint előjátékok hosszú sorozata, melynek első akkordját a halál adja meg.”

Az újjászületés azt is jelenti, hogy rendet raktunk a magunk teremtette káoszban, de ehhez szükség van arra, amit a krisztusi szeretet diktál, hiszen a szeretet teremti az emberbe azt az abszurdnak gondolható meggyőződést, hogy a halál nem létezik, mert valójában az újjászületés pillanatát jelenti. Idézzünk néhány sort a szerzőtől, melyek azt a lélek-megkönnyebbülést, létharmóniát tükrözik, melyek korábbi kijelentésünket csak megerősítik: „Ő vár haza / a z i s m e r e t l e n Ú r! / vezess minket reménység Angyala! / mondd, végtelenné tágul a Csoda / hitesd el velünk Reménység Angyala/ hogy örök Létbe / hull minden soha”

Úgy gondolom, Simai Mihály képes felfedezni és értelmezni a világ titkos egységét, képes a kozmikus színfalak mögé nézni, s szellemi erőit mozgósítva tud meggyőződésesen így fogalmazni: „kilép sírjából – és kilép vele / az Emberi Jövő”

A szerző számára Isten nem a távolságtartó, az elérhetetlen sorsrendező, Simai Mihály az immanens istenkép megtestesítője, hiszen a benne lakó Isten és az ember (ember-lélek) egylényegű, s ha az ember testi börtönéből kiszabadul, akkor a fizikai lét megszűnte a testiséget és az időt is megszünteti. Hogyan is fogalmazott Eckhart mester? „Ha Istent közvetlenül akarom ismerni, el kell érnem, hogy én legyek Ő és Ő én.”

Mivel a Végkezdet istenes versek konglomerátuma, érdemes felidézni néhány korábban élt szerző istenes verseinek vezérgondolatát. Balassi Bálint istenes verseit bűnbánat és könyörgés hatja át, Ady istenes verseit folyamatos változás jellemzi; dacos, tagadó, kételyekkel teli istenkeresés az övé, mely olykor a megélt hit örömét is közvetíti. Reményik Sándor esetében például az erős hit az Istennel szembeni én önreflexiójában olykor a bizonytalanság csapdájába esik.

Nyilvánvaló, hogy Simai Mihály versvilágában a költő Istenhez való viszonyát a biografikus tényekből való megtapasztalás és a képzelőerő határozza meg, a korábban említett szerzőkkel ellentétben azonban versbeszédében az Isten iránti töretlen bizalom játszik főszerepet. „zseniálisan sakkozik a Lét / mérhetetlen sakktábláján az Isten / önmagával a Kozmosszal / s velünk / de én csak azzal nyerhetek / ha Ő győz!”

Pál apostol egy mondása megerősíti a vigasztalásra, megnyugvásra vágyakozó embert, s ebben ott rejtőzik a metafizikus lélekkel szembeni félelemtől való felszabadulás öröme: „A hit az egyetlen lehetséges út eljutni Isten igazságára, az eszkatológikus értelembe vett üdvösségre.”

Simai Mihály versei legtöbbször himnikus dicsőítő énekek ódai szárnyalással, s nem csak Istent magasztalják, hanem a természetet is, mely a világot alkotó szépségek tárháza. Ennek az érzésnek lenyűgöző poétikai teljesítménye A rejtelem rózsája és az Utóhang a rejtelem rózsájához, ahol a rózsa a nőiség jelképeként fény, virulás-sugárzás és hervadás egyidejűleg az Élet nagy misztériumjátékában. Megvilágosodás, szépség, erő, elmúlás heterogén létrétegeket szimbolizálnak, eltérő tartalmakkal rendelkeznek, de szerves kapcsolat van közöttük, s a végén minden rossz, gonosz, abszurd, s minden szörnyeteg is szépséggé lényegül, mint egy rózsa, melynek mélységei csak a szerelem mélységeihez mérhetők. Úgy tud a halálról írni, hogy az is lehet ’diadalmenet’, ahol a költő utolsó kívánságaként, a diadalmenethez kapcsolódva, a végtelenség érzésében teljesedik ki… „öleljen át az élő Élet / mint végső harcba indulót…a végső percekben / életvágyat leheljen minden”.

Mi az, ami kivételessé, ami annyira szuggesztívvé teszi Simai Mihály versvilágát?  Csak az isteni kegyelemben részesülő képes arra, hogy a jóra való szabadság birtokosa legyen.

Ilyen módon bölcseleti jelleget is öltenek ezek a versek, gondolatmenetükben közel állnak Kierkegaard álláspontjához, melynek olvasatában Isten iránti elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot. A megvilágosodás számára csak az Istenhez való eljutás útján, transzcendentális szférában valósulhat meg.

Simai Mihály verseiben az életet a naponta újjászületés ajándékaként éli meg, egyidejűleg tiszta magyarságtudatát is megszólaltatva az „És a lángnyelvek zárósoraiban…. azóta írom ezt a mondatot / mely születésemmel kimondatott / s vele a Lét minden fájdalmas gyönyörűsége – Európa / közepén/ magyar/ vagyok”. Az anyanyelv lángolása költészetében pedig azt példázza, hogy éppen a nyelvben és a nyelvnek köszönhetően konstituálódik az ember, mint szubjektum.

Létezni és megérteni a létezés okát, átlátni a létmegértés törvényszerűségeit, jelentős kihívás az ember számára, melyet öntökéletesítésre törekvés és lelkületi összetettség határoz meg A szubjektum feltárása, ’leleplezése’ során a szakrális költő harmonikus vallásélményei dominálnak, még akkor is, ha útját olykor keresztezik hazug, hamis próféták. Ő mindenkor állhatatos, mindenkor hűséges marad Istenéhez, mert tudja… „magamnak kell üdvözítenem/ magam – a Kereszt belülről feszít […] Megyek, ha küldesz, és jövök, ha hívsz/ tudom, velem vagy Istenem”.

A versek ismeretében csak megerősíteni tudjuk, Simai Mihály az ember lényegét és méltóságát látja az istenképkiségben, tudja, hogy Isten, mint teremtő, az egész lét oka, így a teremtmény tevékenysége sem lehet független tőle. „Embernek lenni annyi, mint ösvényeket taposni az isteni Abszolútum felé költői, bölcseleti és vallásos formában”, fogalmaz vallomásosan Pierre André Liégé francia katolikus teológus és író. Simai Mihály pedig a Fényszögekben erősíti meg mindezt, kijelölve az ember földi küzdőterén nyomon követhető életútját: „Ha csak egy szentjánosbogárnyi / sugár voltál úgy is megérte / fény-szögeket verni ebbe a / mindent elárasztó sötétbe”.

Ebben a lenyűgöző verseskötetben A szerelem utolsó vérig ciklusának darabjai hagyták bennem a legmélyebb nyomot. Itt már fénnyé változott minden, ami anyag, itt a versekben érezzük, többé nem kapcsolódunk „időhöz, térhez/ csak fényhez örömhöz reményhez/ az élet végtelenjéhez.” Autenticitást nyer a belső csend, a történelmi csend és a változást hozó hajnal együttes jelenléte. A teljes feloldódás révületében a szerző így fogalmaz annak tudatában, hogy sikerült a titkot megfejteni: „Az egész Univerzumszerkezet / a Szeretet / ujjahegyén lebeg”.

Simai Mihály az embert egy anyagi és egy szellemi összetevő egységének tekinti, érzi, hogy hit nélkül az életet összevisszaságként lehet csak megélni, a reményt pedig önbecsapásként kezelhetjük. Meggyőződése szerint a remény utoljára sem hal meg, s majd, ha a Misztérium kiteljesedik, akkor megtörténik a boldogságot jelentő végkezdet, ahova eljutni a szeretet útján lehetséges. S egy embert szeretni – felidézve Dosztojevszkij egy gondolatát. – „azt jelenti, hogy olyannak látjuk, amilyennek Isten gondolta.”

Simai Mihály: Végtelenkezdet. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025.