Tompa Mihály Országos Versmondó Verseny, 2019 tavasza, Rimaszombat, a felvidéki verseny döntőjének zsűrijében ott ül a tatabányai Tóth Zsóka és a bácsfeketehegyi Hajvert Ákos. Utóbbi a József Attila versmondó verseny győztese volt 2017-ben. A versmondás ügye nem ismer távolságokat, csak nyelvi határokat. 
Versügyeink behálózzák az országot határon innen és túl, időben visszanyúlnak az amatőr színpadok virágkoráig, a hetvenes, nyolcvanas évekig, örömöt szerző és továbbító erejük ma is él. A versmondás, mint előadóművészet a 19. századtól fogva létezik és van jelen a magyar irodalmi életben. Színészek mondanak verset, költők saját verseiket tolmácsolják, gyerekek adnak elő verset valamilyen jeles alkalommal, fiatalok slammelnek, rapp-videón fogalmaznak meg társadalmi problémákat, idősek versengenek a legjobb versmondó díjáért   ̶ számtalanszor találkozhatunk versek megszólaltatásával. 

Kép forrása

Nem fogunk mi vers nélkül élni 
Hogyan indult ez a szellemi-művészeti mozgalom? Hol tart ma, milyen szerepet játszik a művészeti közéletben? – kérdeztük a Tatabányán élő Tóth Zsóka előadóművésztől, aki a Tatabányai Vértes Agorája művészeti főmunkatársa, a magyar verses közélet egyik meghatározó alakja, a Magyar Versmondók Egyesületének örökös tagja. Aki verset mond, szépkiejtési versenyen szerepel, színjátszással foglalkozik hazánkban, az biztosan találkozik vele. A Kárpát-medencei József Attila énekelt vers, vers- és prózamondó verseny főszervezője kétévente Tatabányán, szlovéniai, felvidéki és más versmondó versenyek zsűrijében is dolgozik, de segíti a versmondókat Ausztráliában is. Máskor a bácsfeketehegyi amatőr színjátszó táborban vezet gyerekcsoportot vagy a Budapesti Előadóművészek Körében mond verset Havas Judit és Mohai Gábor társaságában. Ahogy a versügyről beszél, az egyben ars poetica is, mintha Nagy László üzenetét hallanánk szavaiból: „A vers élni is tanít. Nem fogunk mi vers nélkül élni soha.”

Kép forrása

Hatalmas felelősség
Tóth Zsóka szavaiból kiderül, az amatőr versmondás elkötelezettjei azokon a versmondó alkalmakon „tanulják a mesterséget”, ahol a Magyar Versmondók Egyesületének tagjai-nagyjai alkotják a zsűrit. Hatalmas felelősség az övék, hiszen hivatalos iskolája nincs ennek a művészeti ágnak, ezért ezeken a megmérettetéseken, találkozókon lehet segítségükkel útmutatást kapni, továbblépni a versmondóknak. Tóth Zsóka szerint a választásnál dől el minden. Amikor valakit annyira érdekel egy-egy verssor vagy a vers egésze, hogy elkezdi megfejteni, a versben felfedezi önmagát. A személyiségén átmossa a művet, de mivel az többrétegű, ezért mindig marad benne titok. Azt azonban tudnia kell az előadónak, hogy a vers az első, és ha újraalkotja is. A gondolat legyen az első, ne tolakodjon elé a tolmácsolója!
A pódiumművészetben – a szereplési vágy, a késztetés mellett – fontos képességeknek (fejlesztésének is) jelen kell lenni. Akkor tud valaki tökéletesen azonosulni egy verssel, ha a megértés, a beszédmód, az érzelmi töltet, a gesztus, a tekintet, a lélegzetvétel, az alkat, valamennyi, az előadói hitelességet meghatározó tényező egésszé áll össze.

Kép forrása

Délvidéki versmondók
Hajvert Ákost 2006-ban meghívták a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének tisztújító közgyűlésére. Azóta ő tölti be az elnöki tisztséget.
Ákos feleségével, Lódi Andreával alapította meg a délvidéki magyar diákszínjátszás, valamint vers- és prózamondás műhelyeit. Andrea színjátszó csoportot vezet és folyamatosan szervez. Az egyik legnagyobb délvidéki gyermekszínjátszó találkozó is az ő nevéhez kötődik. Ákos úgy fogalmaz: „Én vagyok inkább a mozgó, a menősebb. Nem nagyon tudok a fenekemen maradni. Előadásokat készítek Tóth Péter Lóránt barátommal, melyeket négy-öt éve viszünk az anyaországba és a határon túlra. Emellett tanítok a kishegyesi iskolában és gyerekekkel foglalkozom versmondás terén. Ugyanakkor van két kisgyermekünk is, akiknek igyekszünk átadni a művészetek szeretetét.”
„A kilencvenes évek kezdete nem hozott sok jót a vajdasági magyarságnak. Az előző évtizedek viszonylagos nyugalmát és jólétét megszüntette a balkáni háborúk kirobbanása. Napi szintű volt a nélkülözés…

Kép forrása

Élni akarás
1994-ben alakult meg a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete Molnár Krekity Olgával az élén, aki fáradtságot, időt nem kímélve építette az egyesületet, szervezte a Szép Szó Táborokat. Természetesen ehhez szakmai segítség is kellett, amit a Magyar Versmondók Egyesülete biztosított. 1997-ben útjára indult a Dudás Kálmán Nemzeti Vers- és Prózamondó Találkozó is. A Szép Szó Táborból idén a harmincegyediket, a találkozóból a huszonegyediket szerveztük meg, miközben az egyesület betöltötte huszonötödik évét. Mi, a fiatal csapat 2006-ban vettük át a szervezet vezetését. Kiváló alkotói gárda jött össze egy kis faluban, Bácska közepén, Bácsfeketehegyen: fiatal pedagógusok, művelődési- és gazdasági szakemberek csoportja, akiknek szívügye a vers- és prózamondás. Fontos megemlítenem Barta Júlia nyugalmazott óvónő nevét, aki a mai napig motorja az egyesület elnökségének. 
A délvidéki versmondó körök sajátossága az élni akarás – teszi hozzá Hajvert Ákos. – Első sorban a saját irodalmunk éltetése, kapaszkodás a gyökereinkbe. Nyilván másként szocializálódik egy határon túli csapat, ugyanakkor ugyanazt a magyar irodalmat éli meg, mint az anyaországi. A sajátosság talán abban van, hogy kevesebben vagyunk egy más nyelvű közegben és ha meg akarjuk élni saját identitásunkat, akkor nagyon komolyan kell vennünk azt.”