Szabó Tibor Benjámin író, könyvszakmai újságíró a HVG-ben tette közzé L. Simon Lászlóhoz írott nyílt levelét, amelyben a könyvkiadás és könyvkereskedelem végromlásának megállítását kéri az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnökétől.
A levélből kibomló problématérkép – bár vitathatatlanul aggasztó jelenségeket mutat – azért korántsem annyira pontos, mint amekkora meggyőző erővel a szerző a könyvszakmai apokalipszist elénk rajzolja. A könyves nehézségek okaként ugyanis a szerző sejtéseket, gyanúkat, „bizonyítani nem tudom, de biztosan így van” típusú összefüggéseket sorol föl, majd ezekhez igazítja megoldási javaslatait is. Viszont, ha mégsem ott van a problémák gyökere, ahol Szabó Tibor Benjámin megtalálni véli, akkor az orvoslás sem orvosol semmit, csak valami tünetet, esetleg nem is lényeges tünetet kezel…

Diagnózis
Mielőtt azonban a magam konklúziójához eljutnék, lássuk az egyébként izgalmas szöveg néhány részletét:
 „Ha más nem, legalább maradjon nyoma annak a felfoghatatlan abszurditásnak, hogy bár a könyvek iránti érdeklődés hosszú évek után ismét élénkül, a piac lassan magához tér, mégis a magyar könyvkereskedelem (mint az élő könyves kultúra ma is leghatékonyabb közvetítője) beleáll a földbe, és ezt a tragikus kollapszust a kulturális kormányzat képviselői nagyjából érdektelenül, a könyvkiadók és/vagy -kereskedők meg nagyjából tehetetlenül, de különben egyként asszisztálva végignézik.
Irtózatos nagy gáz van. Amiért a szakma is (tevékenyen), a kultúrpolitikai is (mulasztásosan) felelős, ez világos, csakhogy. A rossz pályáról letéríteni a könyvszakmát – ennek a felelőssége viszont most egyedül a tiéd. Mert van lehetőséged beavatkozni az egyetlen lehetséges ponton. És mert jelenleg senki másnak nincs rajtad kívül.
Úgy működik az olvasáskultúra mögötti infrastruktúra, hogy a szerző megírja művét, a kiadó könyvet csinál belőle, amit odaad a kereskedőnek, aki a könyvet eladja az olvasónak. A magyar könyvészet régóta lappangó betegsége a bizományosi könyvterjesztés nevű legális rablás. A bizományosi terjesztés azt jelenti, hogy a kiadók a könyvek kereskedésbe adásakor nem, csak a fogyás ütemében, 60-180 napos ciklusokban elszámolva (amelyet újabb 90 napos számlázási ciklus is hosszabbít) kapják meg a könyvek ellenértékének átlagosan 47%-át (mert a fogyár átlagosan 53%-a eleve a kereskedőnél marad, árrésként).
…A növekedés piaci logikája a tőkeerősebb kereskedővállalatokat már a kétezres évek legelejétől arra ösztönözte, hogy a sajáton túl a kiadók hónapokig náluk parkoló pénzeit is (azt a 47%-ot) fejlesztésekre, működésre, akármire használják.
Gyakorlattá vált, hogy a könyvkereskedések gazdálkodásának szerves része a kiadói jutalék, elköltik, beforgatják, hogy majd az újabb bevételekből, visszafelé kifizessék. Ez már akkor is gondot okozott, amikor a piac évente két számjegyű növekedést produkált (vagyis szinte minden hónapban több bevétele termelődött a kereskedőknek, mint előtte). A kereskedők elkezdtek késve fizetni a kiadóknak. Így, miközben a kereskedők fejlesztettek a más pénzéből (újabb és újabb ezer könyvesbolti négyzetméterrel gazdagítva az országot meg magukat), aközben a kiadói oldalon egyre-másra időleges forráshiány alakult ki, mert egyre lassabban jutott hozzájuk vissza az eladott könyvek után járó jutalék. Vagyis a könyvpiac rövid távú, dinamikus fejlődése hosszabb távon lelassította az ágazatban a pénzforgalmi ciklust, ezzel rontotta a könyvészet versenyképességét.
Eredmény: 1. a halasztott fizetések miatt a kiadók is elkezdtek tartozni partnereiknek, fejlesztéseikbe, marketingjükbe egyre kevesebb forrás jutott; 2. a versenyképesség romlása miatt a nemzetközi szakmai befektetők (régebben a Bertelsmann, vagy nemrég az Egmont) egyszerűen kivonultak, kivonulnak a piacról, és közben persze a magyar befektetők számára sem vonzó ágazat a könyvészet.”

Jön a világvége
A diagnózis pontosítása érdekében eleve kihagytam az idézett szövegből mindazt, ami sejtés, gyanú és inszinuáció. Ám ezek nélkül is értelmes és pontos a könyvszakma helyzetének leírása. Szabó Tibor Benjámin azonban egy olyan jövőképpel folytatja nyílt levelét, amely vízió inkább személyes rémálomnak tűnik, nem komoly esélylatolgatásnak.
„2008 óta azonban a könyvpiac nemhogy nem növekszik, de kábé harmada eltűnt a semmiben, az euró ára felment az égbe… És itt van az irtózatosan nagy gáz. A kevésbé tőkeerős kiadók már eljutottak arra a pontra, hogy nincs hová várniuk a bevételekre… Már készülnek a teljes kiadói portfóliós 80-90%-os kiárusítási tervek a kiadóknál, szabadulni akarnak meglévő készleteiktől, mert a több tízmilliós lyukak nem konszolidálhatók. Az ilyen totális akcióztatás, amellett hogy a még életképes piacot is szétveri, általában egy kiadó életének utolsó rúgása. Ha tényleg tömegével bedőlnek a kiadók, az a magyar könyvészet sokszínűségét, értékpluralitását néhány hónap alatt megfojtja, megszünteti. Miközben a megmaradtaknak még nehezebb helyzete lesz ebben a torz rendszerben (például azért, mert a megszűnő vállalkozások a piacra öntenek egy csomó felesleges munkaerőt is, ami a béreket még jobban lenyomja… És ne legyenek, nem Neked, de az olvasóknak ne legyenek illúzióik. Végül borzasztóan rosszul járnak. A könyves gazdaság diverzitásának jelentős csökkenése, a végkiárusítások elhalása után (a versenytársak hiánya miatt) jóval drágább könyveket fog eredményezni.
Nincs más rendszer az írott szó olvasóhoz juttatásához. Egyetlen könyvkereskedelem van, azt az egyet kell most, a bajban megmenteni. És konkrétan menteni kell, mert az ágazat, a torzulásai és a gazdasági törvényszerűségek következtében képtelen az önkorrekcióra. Bedarálja saját magát. Nem egyszer majd, hanem most történik ez, a napokban, hetekben. A következő értelmű jogszabályokra van szükség. ”

A törvény erejével
Miután tehát az aggódó szerző elénk tárta a sírt, hol könyvszakma süllyed el, a tragikus jövőképből eredő megoldásokra is tesz javaslatot.
„A könyvkereskedőket el kell tiltani attól a gyakorlattól, hogy a kiadói jutalékot gazdálkodásukban szervesen felhasználják. A törvénynek ki kell mondania, hogy a könyvkereskedőnek bevételei kiadói jutalék részét kötelessége külön, egy (nevezzük így) jutaléki számlán kezelnie. Egy ilyen típusú, osztott elszámolási kötelezettség direkt előírása jelentős számviteli adminisztrációs terhet róna a könyvkereskedő vállalatokra, de van erre elegáns megoldás. A törvény a könyvkereskedőt ne az osztott elszámolásra kötelezze, hanem arra, hogy ezen a jutaléki számlán (minimálisan) folyamatosan annyi pénzt tartson, amennyi az elmúlt három havi forgalmának 47%-a.
A törvény … segíti a kiadói irányba történő késedelmes jutalékkifizetések elkerülését, ezzel forráshoz juttatja a kiadókat, és meggyorsítja az ágazat pénzforgalmi ciklusát, javítja versenyképességét. Azonnal be kell terjeszteni és el kell fogadni a … törvényt, amely előírja, hogy a könyveket a megjelenésüket követő egy évig a könyvkereskedők nem adhatják húsz százalékot meghaladó kedvezménnyel. A forráshiány és a körbetartozások miatt a kiadók időről időre likviditási gondokkal küzdenek, az új címeiket is előállítási áron vagy alatta akcióztatják kényszerből, mert hamar pénzre van szükségük. A gyakorlat az évek alatt a könyvek automatikus túlárazását, és hektikusan, de sokszor ismétlődő aránytalan árleszállítását eredményezte. …Ez az árverseny tehát hosszabb távon versenyellenes, mert kiöli a versenytársakat, és magasabb könyvárhoz vezet. Most kell gátat szabni az öngyilkos árleszállításoknak….
A piacnak legalább egy részét le kell választani a bizományosi kereskedelemről. …Törvény tegye kötelezővé, hogy az NKA-támogatott (tehát kvázi ellenőrzött minőségű) címeket megjelenésük után az évi egymilliárd forintot meghaladó bevételű könyvkereskedők minimum egy évig készleten tartsák, és nem bizományként, hanem visszárusan forgalmazzák.”

Kulturális lenyomat
Szabó Tibor Benjámin diagnózisa, aggodalma és javaslatcsomagja arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy bizony komoly problémákkal birkózik a hazai könyvpiac. Még talán abban is igaza van, hogy egy hatalmas kereskedőház esetleges csődje földindulásszerű megrázkódtatást okozna a szorosan egymásra utalt szereplők között.
Ám a nyílt levél kérdésfelvetése meglehetősen egyoldalú és jelen idejű, s így megoldásai sem igazi megoldások, hanem pusztán akut tünetek kezelésének lehetőségei. A könyvszakma nehézségei ugyanis sokkal mélyebbek annál, semhogy egy-két parlamenti határozattal, precízen kidolgozott törvénnyel orvosolhatóak volnának. A könyvszakma nehézségei Magyarország kulturális állapotának lenyomatai. S mielőtt az a vád érne, hogy olcsó közhelyekkel érvelek, sietve felsorolok néhány konkrétumot.
Alapvető és súlyos nehézség a piac folyamatos szűkülése, az olvasási szokások átalakulása, az olvasás, mint szabadidős tevékenység háttérbe szorulása, a könyvárak emelkedése és a szabadon elkölthető jövedelmek csökkenése. Ráadásul ez az összeszoruló piac is azzal küzd, hogy elavulóban van a nyomtatott könyv, mint információhordozó, viszont az e-könyvekkel kapcsolatos jogi és adminisztratív kérdések ma még megoldatlanok.
De van egy egészen más típusú nehézség is: a könyvszakma szakmai hanyatlásnak indult. Radikálisan megfogyatkoztak a kontrolállt, szerkesztett, korrektúrázott, tipográfiai kivitelükben, vagy egyáltalán, szellemi tartalmukban és anyagi valójukban igényesen előállított könyvek. Ma egy tucat kiadó, ha van, ami könyvet készít, abban az értelemben, amelyben a könyv az emberi értelem csúcsteljesítménye, összefogottságában, terjedelmében és megjelenésében alkalmas egy kiforrott gondolat közvetítésére. E jelenség persze nem önmagában áll, hanem ott áll mellette a tét nélküli, posztmodern gondolkodás minden kérdőjele, a nagy, egymásra mutató, az egyetemesség igényével fellépő narratívák hiánya, s a töredezett, partikuláris igényeket kiszolgáló gondolati mintázatok elterjedése. Pontosabb, ha azt mondom, az Aaron Schutz megfogalmazta posztmodern: „anything goes” („minden megy”) a rendszerváltás után olyan kihívások elé állította a magyar könyvszakmát, amelynek az sem szakmai, sem morális tekintetben nem tudott megfelelni.
Végezetül hiányzik, nagyon hiányzik a jól strukturált együttműködés. Az a nevetséges tény, hogy a kiadók és a kereskedők egy szakmai szervezetben próbálják érdekeiket megfogalmazni, miközben az alternatív szerveződések, a kis kiadók összefogásai, vagy akár értékesítési szövetkezetei, a piacra jutást segítő disztribútorok hiányoznak, oda vezetett, hogy a könyvszakma egésze és egyes szereplői, vagy csoportjai képtelenek artikulálni és érvényesíteni speciális érdekeiket. Mi több, arra is képtelenek, hogy a szakmai szocializáció közegeit létrehozva egységes könyves kultúrát, érvényes magatartási mintákat, egyszóval könyvszakmai értékvilágot teremtsenek.
Ilyen körülmények között persze, hogy megeszik a nagy halak a kicsiket, persze, hogy a legnagyobb piaci szereplők a leghatékonyabb érdekérvényesítők, persze, hogy a kisebb szereplők az állami támogatásoktól függenek, és még az is magától értetődik, hogy olykor-olykor egy-egy aggódó könyvrajongó kétségbeesett levelet ír a döntéshozóknak… De az ágazat valódi problémáit nem lehet törvényekkel megoldani.
Valami mást kell kitalálni.