A csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést. Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. 

Kép forrása

Nők a tűzvonalban című Nobel-díjas könyve alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfiakat és nőket, felnőtteket és gyermekeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. 
A dokumentumkötet főszereplői hétköznapi nők, szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők vagy inkább olyasvalakik, akik hétköznapi nők lettek volna a hétköznapokban. A háború rémdrámájában azonban ők is tragikus hősökké váltak. Még úgy is, s ez külön is elgondolkodtató tény, hogy soha nem kapták meg helytállásukért az igazi elismerést. Kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, a győzelmi ünneplésből.
A kiadó szerint ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik, nyomorult, szenvedéssel teli és korántsem dicsőséges arcáról. A sok szereplő egyike így beszél: „A történelem még évszázadokon át próbálja majd megfejteni: mi volt ez? Miféle emberek voltak? Honnét jöttek? Képzelje, egy terhes nő aknával… Igen, gyermeket várt… Szerette, élni akart. S persze félt. Mégis ment… Nem Sztálinért, saját gyermekeiért. A jövendőjükért. Nem akart térden állva élni. Megadni magát az ellenségnek… Lehet, hogy vakok voltunk. Még azt sem tagadom, hogy sok mindenről nem tudtunk és sok mindent nem értettünk, de egyszerre voltunk vakok és tiszták. Két énünk volt, két életünk. Meg kell, hogy értse ezt…”