Meglehetősen nagy sajtóvisszhangot kapott Kiss Judit Ágnes új kötete, a Bűbájoskönyv, mely ki tudja hány ezer évnyi távolságból varázsolja elő a boszorkányságot, a boszorkányokat. Nagyon úgy tűnik, hogy a szerző valóban hiszi is ezeket a dolgokat, vegyesen pogány és démonikus hitvilágok ilyen-olyan keverékével kombinál és aktualizál, modernizál. Úgy látom, hogy a könyv elsősorban nőknek szól, férfiak óvatosan lapozgassák, mert még megégetik az ujjuk begyét…

Kép forrása

Kétféle ember van, vagy hisz a földi valóságon túliban vagy nem. Az előző halmaz is két részre osztható: a jó és a rossz követőre. Rögtön felmerül a kérdés, hogy Kiss Judit Ágnes Bűbájoskönyvében olvasható boszorkányok a jót vagy a rosszat szolgálják-e? Hát nem is tudom. De ne feledjük, a gyermekek számára rémisztőnek ható Küsmödi bácsit, aki Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című történetének bűbájoskodó öregembere volt, s aki, midőn a főhős kisfiú megbetegedett, amolyan falusi kuruzslóként, varázsló gyógyítóként jelent meg. A rémisztő alak tehát mégiscsak lehet jó, ergo a boszik is lehetnek jók. 
Kiss Judit Ágnes már nem először merül el az okkultizmusban, a démonvilág sötét bugyraiban. S ahogy első kötete, a 2006-os Irgalmasvérnő, úgy ez a mostani, a Bűbájoskönyv is rendesen kaszál a könnyed és kevésbé könnyed fekvésű, hanghordozású újságok, folyóiratok, honlapok között. Kiss Judit Ágnes, illetve a könyvének kiadója egy meseszerű, de a mai, hiszékenységi cunamitól szétcincált lelkű ember számára könnyen és egyben lenyelhető történet alapján kínálja és állítja be hiteles forrásnak a szerző összegzését. Egy ponton így reklámozzák: „Kiss Judit Ágnes költői erejű prózája az elveszett, de nyomokban még megmutatkozó évezredes tudásról, a bűbájosságról: oldásról, kötésről, angyalcsinálásról és repülésről – avagy hogyan érdemes boszorkánykodni a 21. században.” 
De azért ne vegyük komolyan a Bűbájoskönyvet!