Neszlár Sándor könyve kísérleti próza, amely olyan módon keletkezett, hogy a szerző minden lefutott kilométer után lejegyzett egy hosszabb-rövidebb mondatot. A sorszámozott mondatok tanúsága szerint ezeregyszáztizenegy kilométert tett meg, ugyanennyi mondatot rögzített, miközben elárulja azt is, hogy az első és az utolsó lejegyzett mondatok között évek maradtak ki. 

Kép forrása

Neszlár Sándor mondatai többségének állítmányai rendszerint főnévi igenevek, amelyek személytelenné, légiessé, esetlegessé teszik a mondandóját. És hogy honnan jön a cím?! „Egy ács nevelt fiának lenni” – igen, itt az olvasók többsége ugyanarra a személyre fog asszociálni. Asszociációs játék az egész könyv. „73. Sétálni a történelmi belvárosban. 74. Hazudni a törvény képviselőjének, aki zsigerből nem huny szemet. 75. Röhögést próbálni meg elfojtani”. Sok esetben alany nélküli, kissé határozatlan jelentésű, látszólag egymással össze sem függő mondatokból adódik össze a kötet, de minden mondat ad egy olyan pluszt, ami gondolatzivatart indíthat el az olvasó fejében.
A lefutott kilométerekhez társított mondatok egyrészt egy autobiográfia nem igazán sorba rendezett elemei; másrészt a tér kiterjedésének és az idő múlásának metaforái. Jelképei annak, hogy milyen különös összevisszaságban, milyen rengeteg esetlegességgel pereg az élet filmje, és ennek a filmnek minden képkockája mennyire fontos. 
Az egymásra következő mondatok sokaságából alig-alig tűnnek ki a személyes hangoltságúak, az önéletrajzi vallomásokat, emlékeket, önreflexiókat idézőek; ezek rendszerint az ötvenedikek (például 100., 150., 200., 250.) Ilyen módon az életérzést, a világlátást kifejező, a benyomásokat, észleleteket, álmokat, sejtéseket sugalló, sokszor személytelen mondatok közé beépülnek a konkrét emlékeket rögzítők, amelyek a szövegen belüli, afféle palimpszesztként adják össze az író életrajzát, emlékanyagát.
Csakhogy ebben az életrajzban nem kronologikusan, lineárisan következnek egymásra az emlékképek, hanem asszociatív módon. Végül is a konkrét tartalmú, illetve az elvont, fogalmi jellegű mondatok, a szerkezetileg hiányos és tőmondatok, valamint a körmondatok az első gyermekkori emléktől a felnőttség koráig szeszélyesen kalandoznak a biográfián belül, miközben tartalmukban tényszerűség és irrealitás váltakozik. Lassan így is kirajzolódik e prózai kísérlet végső célja: „448. Számozott mondatokat írni egy készülő családregényhez.” 
Neszlár Sándor ugyan experimentális prózát ír, de nem öncélúan formabontó szöveget alkot, hanem metaforikus részleteket halmoz föl, amelyek csak együttes mivoltukban kapnak utólagos értelmezést. Olvasni és gondolkodni – s nem utolsó sorban futni – szeretőknek jó szívvel ajánlható olvasmány.