Van valami predesztináltság a magyar irodalom alakjainak sorsában, ahogy fontosságuk, erejük, tehetségük súlyához mérten veszi vissza tőlük a végzet, amit születéskor adottságként, s később az életfonál gombolyításakor kaptak. Kegyetlen narráció ez, de azt hiszem így van. Hazai Attila Budapesti skizo című, 1997-es regényének újrakiadásakor még inkább megerősödött a fenti megállapítás bennem. 

Kép forrása

Nagyon fontos regény, egy olyan nemzedéki üvöltés, melyet a szerencsésebb generációk is kiadhattak magukból. Az 1997-ben megjelent könyv Feriről, az amerikai létből Magyarországra visszatérő, akkori kora-harmincas narkósról szól. Nem durván tolja a Feri, „csak” füvecske és speed van műsoron, ez kell neki, hogy tébláboló értelmiségként, reménybeli íróként átrugaszkodjon a mindennapok ürességén, a kilencvenes évek második felének jellegzetes kiüresedő, útkereső budapesti szellemi légkörén és eljusson… na de hova is? Feri szerelmes is egyben és drogos is, és író is meg nem is, így aztán – ahogy a kor nagy filozófiafilmje, az Oliver Stone-féle Született gyilkosokban is elhangzik: „Állandóan döntések előtt állunk” – ő is döntések előtt áll. 

Hazai Attila, a szerző tulajdonképpen saját sorsának önkezű lezárásával fejezte be a regényt, átrántva ezzel az irodalmi valóságot a szenvedésekkel teli, véres realitásba. A Budapesti skizo azóta, kissé hasonlóan mondjuk a Zabhegyezőhöz, a felnőttkorba érő, és onnan ijesztő mód visszatérni már nem tudó, útkereső húszas, harmincas generáció bibliája lett. A mű azért is fontos darab, mert Hazai Attila úgy írta meg, hogy abból nemcsak a hírhedt életérzések, de a mára közhasznúvá, közalkalmazássá vált (meta)kommunikáció is feltérképeződik, a fentebb írt üvöltés sokszólamú, kódolt szövétnekeként.