„A szavak kisemmizik azt, amiről szólniuk kellene.” Ezzel indokolja új kötetének. A melankólia dicsérete ajánlójában Földényi F. László  esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár azt, hogy miért nem tudja csak úgy ripsz-ropsz megfogalmazni, definiálni, hogy mi is az a melankólia. 

Ha lennénk olyan viszonyban én persze rögtön azt ajánlottam volna a szerzőnek, hogy nézze meg Lars von Trier Melankólia című filmjét, melyben a Melankólia nevű bolygó száguld a Föld felé, hogy végzetes becsapódást okozva elpusztítsa azt. Vagy forduljon Dürer mester Melankólia című metszetében található Jupiter-négyzetéhez, melyben egy misztikus elrendezésű számkupac utalhat a megoldásra. A Melankólia dicsérete természetesen ennél sokkal alaposabb könyv, szerzője nem felszínes módon, hanem a tőle megszokott akkurátussággal járja körbe témát. 
Jó kérdés persze a címből fakadóan, hogy miért is kell dicsérni a búskomorságot, a levertséget, a lehangoltságot, a nyomott hangulatot? Nos, úgy tűnik, hogy Földényi tanár úr rájött, mindenki a boldogságot keresi a Földön, de azt – vagy annak látszatát – jóllehet, nehezebb elviselni, mint annak ellentétét. Ennek az ellentétnek pedig egyik megjelenési formája a melankólia, melyről közvetve maga a Biblia is azt írja, hogy jobb azt elviselni, mint a földi örömöt. Földényi F. László így ír új kötetében egy helyütt erről a gebaszról: „A melankólia szó szerint fekete epét jelent. A fekete szín pedig a sötétégre irányítja a figyelmet. Arra, hogy bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bárhogyan vélekedjenek is róla, mindig az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Valami olyasmi, amit ki kell szorítani a nappali tudatból, mert ha teret engednek neki, akkor megzavarja a dolgok megszokott menetét. (…) Hiszen ha egyszer túl van a tudáson, akkor értelemszerűen alá is ássa a mindenkori tudást. Vagy legalábbis a kétely árnyékát veti rá.”