Van abban még valami egészségesnek mondható, ha egy fiatalember az élet minden részét a szexualitásból közelíti meg. Van abban még valami egészségesnek mondható, ha egy fiatalember az élet minden részét a szexualitásból közelíti meg? A kijelentő és a kérdő mondat is jogos – a választ Philip Roth nemrég magyarországi újrakiadást megélt A Portnoy-kór című regényében találjuk.

Philip Roth a pre-Woody Allen, mondták sokan, miután megállapították, hogy amit Roth már A Portnoy-kórban megírt, azt Woody Allen csak mindig átvariálva megfilmesítette. A minduntalan mindent a szexualitásból magyarázó, 33 éves Alex Portnoy a pszichológusnál köt ki, hogy rendezze (lelki) életét. A lélekkovács pamlagán töltött órákon aztán szépen, mint egy képeskönyv, kitárul az unalmas átlagemberek sorsát megélő kliens egyetlen menekülési lehetőségéből fakadó szexuális éhség kálváriája. Portnoy, mint egy megszállott zakatol át New York zajos és folyton fortyogó belvárosának tömegén, hogy az ott látott csábos nőszemélyek bűvkörében teljesen kikészüljön idegileg.   S ahogy az említett Woody Allennél, úgy itt Philip Rothnál is Freud kódrendszere kerül elő a megfejtésekkor, Roth szintén úgy véli, hogy egyszerre sekélyes valóságos szexuális életét és magasan szárnyaló szexuális fantáziáit az egykori és jelenlegi anyai dominancia rovására lehet írni. És bár megállapíthatjuk, hogy 2014-re valójában már szinte mindent megtudhattunk az átlagos és attól jóval eltérő szexuális magatartásformákról Woody Allen segítségével (még azokat a dolgokat is megismertük, amit előtte nem mertünk megkérdezni), még valószínű, hogy a szerelem érzelmi és testi szféráinak ábécéjét nem árt újra átismételni. Roth zseniális regénye magát az orvostudományt is megihlette, a mű 1969-es megjelenése után az eltévelyedések, deviáns magatartásformák gyűjtőneveként mondják Portnoy-kórnak.
Mielőtt egyesek megrémítene Philip Roth ezen műve, megnyugtatjuk őket: A szerző A Portnoy-kórban természetesen csak álcának használja a devianciát, valójában a társadalom lelkiismereti tünetegyüttesét mutatja meg, az amerikai nagyvárosban élő átlagcsalád bemutatásán keresztül.  A történet végén mindenesetre ott van a tanulság: az egyirányú utca-szerű sorsoknak nem feltétlenül kell sablonosan kiteljesedniük.