„A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan” – ezzel a felütéssel is találkozhatunk Kertész Imre nemrég megjelent könyve kapcsán a kiadói ajánlóban. A teljes és mégsem az írásmű egy izgalmas közelmúltbeli időszak tükre, a 2001 és 2009 közötti szakasz leírása, a Nobel- és Kossuth-díjas író naplójegyzeteiből összeállítva.

Éppen huszadik az alkotó megjelent könyveinek sorában A végső kocsma, s Kertész Imre jeles írónk egy tőle némileg új formai szerkezetbe csomagolva írja saját sorsának, az általa megfigyelt világnak krónikáját.  És persze mit is tehetne mást, mint aki író, aki főként csak írni tud, aki írásból, az írásnak él? Hát bizony, ír. Kertész már az ötvenes évek derekán megírta a később legendásan nemzetközi hírűvé vált tulajdonképpeni első regényének, a Sorstalanság alapjait, majd amikor a teljes regényt elutasították a kiszemelt kiadónál, akkor erről az elutasításról is könyvet írt. Talán valahogy így, ezen jó értelembe vett kényszer alatt keletkezett A végső kocsma is, mely az ezredforduló utáni nyolc évről szól. A kötet fontos kordokumentum is tehát, egy Budapestről Európa nagyvárosaiba és azon is túl sokat utazó, időző irodalmi alak meglátásairól szól. A külön-külön lejegyzett szövegek egy kötetbe való rendezése egyfelől a fent jelzett időszakból származó naplórészletek, másfelől szépirodalmi vázlatok, különös töredékek egybefűzött új, immár egységes változata. Ha úgy vesszük, Kertész a maga módján bepillantást enged az olvasók számára egy irodalmi műhelybe, ahol kitűnhet, hogy miként épül fel egy adott mű, hogyan emeli fel tégláról-téglára a háznyi teljességet az író. A Kertész Imre rajongók számára feltétlenül, a többieknek pedig csak amúgy jó szívvel ajánlandó kötet egyik szintén fontos jellemzője, hogy a szerző ezúttal mindennél őszintébben vall a világról és erős kritikával érinti még önmagát is, így téve a lehető legszemélyesebbé a kiadó által „a maga nemében páratlan vállalkozásnak” titulált könyvet.