Mindig érdeklődve szemlélem egy másik generáció rajongásának tárgyát. Ez különösen igaz a könyvekre, mert lehetőségem van több napig tartó program során tisztázni magamban a legfontosabb kérdést: vajon fel tudom-e fedezni benne azokat az értékeket, amiket anno felmenőimnek sikerült? Most Michael Blake, Farkasokkal táncoló című világhírű könyvét és annak mondanivalóját vettem górcső alá. Vajon kiállta-e az idő próbáját?

Blake még mindig hat
Annak ellenére, hogy a „kevincostneres” változatról ezt nem mondhatom el, a könyv megérintett. A szimpla, egyszerű élet, amelyről hírt ad számunkra… csábító. Nekem, a rohanó világ gyermekének, akinek kezét minden nap megkötik a tervek és elvárások, irigylésre méltónak tűnik egy olyan élet, ahol annyira nincsen jelentősége az eltelt időnek, hogy a karórát fel lehet akasztani egy fogasra és ottfelejteni. Ez az igazság, amelyre rá kellett jönnöm: bedaráltak a mindennapok, a rohanás és a feladatok tömkelege. Változtatnom kell. Talán alkotói szabadságra fogok menni – hiszen ez dívik mostanság a megfáradt művészek között. Lehet, hogy ők is Dunbar hadnagy történetét olvasva jutottak erre a döntésre?
Igen, rátaláltam valamire, amibe kapaszkodhattam a regény elejétől kezdve. Érdeklődve olvastam Dunbar hadnagy múltjának történetét, amely elvezetett ahhoz, hogy egy „adminisztrációs” hiba (a parancsot kiállító őrnagy részegsége) folytán teljesen egyedül állomásozik a préri közepén egy elhagyott erődben. És ugyanúgy, ahogy én tenném, ő is élvezi a hirtelen szabadságot, és hogy szabad akaratából választott munkáját jól szeretné végezni. Tanul, él, erőt gyűjt, boldog. Eddig tart az én álmom. Valami ilyen életre vágyok én is jelen pillanatban. Dunbar hadnagy azonban tovább lép, mivel ő már megtapasztalta a teljes magányt és elszigeteltséget. Hiányozni kezdenek neki az emberek, a társak, akikkel megoszthatja gondolatait, mindennapjait. De mint minden gyarló ember, ő sem hajlandó lemondani váratlanul megtapasztalt boldogságáról: fel sem merül benne, hogy visszatérjen a hadsereg kebelére. Inkább a prérin barangolva keres magának társat. Előbb egy farkassal, majd egy apacs törzzsel próbálkozik. Felvágós.

Csak egy újabb indiánregény
Akármennyire is megfogott a könyv első felének aktualitása, az utolsó száz oldalt nem tudom máshogy jellemezni, mint egy teljesen átlagos indiánregényt. Ahol szokás szerint a fehér embert istennek nézik, hosszú tanácskozásokat tartanak, majd Dunbart befogadják maguk közé, szerelem szövődik, végül harcolnak más törzsek, majd a fehérek ellen is. Az események ezen csapása pedig magában hordozza –a rajongók millióinak áhítata mellett – az új generáció a fejcsóválását. Mert szüleim indiánregényekről való áradozását hallgatva, majd ezt olvasva rájöttem: a mi generációnknak, az „új éra” szülötteinek már egyáltalán nem csábító a „western” romantika és az indián balsors. Persze, megkönnyezzük a nagy harcosok naivitását, mellyel a fehér emberhez és annak céljaihoz állnak, szellemvilágukat pedig bájos hiedelemkupacnak tartjuk, de még véletlenül sem akarnánk eggyé válni a törzsükkel. Nem nyűgöz le a nyomolvasás és a sátorban való élet, az öregek tanácsa, a pipázás avagy a lószelídítés. Számunkra mindegyik egy legyőzött nemzet, egy eltűnőben lévő faj szokása, amelyből árad a dögszag.

A párhuzam alkonya
Nem akarok belemenni, hogy a szocializmus ideje alatt mit jelentettek ezek a regények felmenőinknek. A Nyugatot? A szabadságot? Lázadást? Az azonban biztos, hogy ez a jelenség mára már elveszett. Megértem, hogy Dunbar hadnagy miért csatlakozott a 19. század derekán az indiánokhoz: az egyedüllétben felfedezett boldogságot az újonnan megismert indián törzsben sem kellett feladnia. Maga mögött hagyhatott végleg egy életet, és bátran örülhetett egy újnak, melyről akkor azt hihette, hogy még évszázadokon keresztül tartani fog. Azonban tudjuk, hogy ez önámítás volt. Legyőzték és az általuk kreált társadalomba kényszerítették az indiánokat. De a rezervátumok elleni folyamatos harcot mi, az új európai szabadság szülöttei már nem tudjuk úgy átérezni, mint a kényszer alatt nevelkedett szüleink. Mi már nem érezzük magunkénak ezt a párhuzamot. De azt nem tagadhatom, hogy a könyvben megfogalmazott álom bennem is él. A teljes szabadságot keresni és megtartani. De nekünk már egy másik, még nagyobb, töretlen szabadságot élvező kultúrát kell találnunk, amit ajnározhatunk. Beduinokét? Meókét? Vagy Johnny Deppét, az ő magánkézben levő karibi szigetével?