Minden évben fellángoló vita kíséri az iskolai tankönyvek megjelenését, az oktatáspolitikában felbukkanó újdonságokat, a tanítás-tanulás folyamatainak hivatalos és nem hivatalos változásait. Tudjuk, az oktatás olyasvalami, amihez mindenki ért. Az ismert mondást kicsit torzítva ki is jelenthetjük: szomorú, hogy a legkiválóbb oktatáspolitikusok mind hajat vágnak vagy taxit vezetnek…
Persze a jelenség mélyebbre vezet, mint gondolnánk. Nagyon valószínű, hogy a hazai oktatásügy rosszul megfogalmazott, lényegtelen kérdésekre koncentráló, és rendkívül belterjes problémahalmazától elszakadva is lehet érvényes és értelmes módon viszonyulni a tudáshoz való hozzáférés problémaköréhez. Sőt éppen így lehet előrevivő válaszokat találni az iskolák kapuit döngető kérdéseinkre.

Az aktivista halála
A XXI. század hajnalán, a kommunikációs- és infotechnika viharos fejlődésének közepén, a világ gyökeres átalakulásának napjaiban a tankönyvek kérdése előbb-utóbb lekerül a napirendről, s a tankönyvekhez tartotó intézményrendszer, meg persze a jelen struktúrái által meghatározott gondolkodásmód sem fogja túlélni az elkövetkezendő évtizedeket.
A valódi kérdés ilyenformán inkább az, hogy a kortárs kommunikációs fejlődés révén megnyíló, elképesztő tudásáramlás vajon beilleszthető-e a gazdasági, kulturális és politikai elit hagyományos rendszerébe, vagy alapjaiban kérdőjelezi meg annak igazságait. Aki az oktatás kérdéseit feszegetve nem látja meg azt, hogy a fennálló intézményrendszer és intézményi kultúra, a létező oktatáspolitika és finanszírozási struktúra minden eleme kiáltó ellentmondásban áll korunk követelményeivel, az semmit nem lát valódi problémáinkból.
Hogy miről is kellene beszélnünk, azt pontosan megírták a hazai lapok, amikor néhány évvel ezelőtt Aaron Swartz haláláról tudósítottak. Az elit tudás-kisajátító törekvései ellen küzdő aktivista „keze gyakorlatilag mindenben benne volt, ami az internet és az információáramlás szabadságáról szólt az elmúlt pár évben” – írta róla valamelyik hazai lap. Swartz részt vett egy nemzetközi nonprofit szervezet, a Creative Commons kialakításában, amely a szerzői jogi oltalom alá eső művek tulajdonosainak teszi lehetővé, hogy jogaik egy részét átadják vagy a műveiket közkincsnek nyilvánítsák. Swartz többször felszólalt a hírhedt amerikai kalóztörvény ellen, majd letöltött és ingyenesen hozzáférhetővé tette ötmillió tudományos cikket és folyóiratot a cambridge-i Massachusetts Institute of Technology elektronikus könyvtárából. Akciójának hatására őt magát törvény elé állították, a digitális könyvtár azonban jelezte, hogy gyűjteményének egy része ezután minden olvasó számára ingyen hozzáférhető lesz.

Egyetemek a kibertérben
A jogok és jogdíjak körüli vitának persze csak vékony mellékszála Aaron Swartz története, az Anonymus csoportok küzdelme, a kalózpártok harca, és még vékonyabb mellékszála a hazai oktatáspolitika körüli csatározás. A kérdést ugyanis ma már inkább úgy érdemes feltenni, hogy meddig terjedhet, vagy pontosabban mennyire kiterjeszthető a tudás, a kultúra és az információ szabadsága. Vajon elképzelhető-e egy olyan világ, amelyben a tudáshoz – mindenféle tudáshoz – való hozzáférés alapvető emberi jog és könnyű lehetőség.
Hogy ez körülbelül mit jelentene arról egy pár esztendeje indított kísérlet adhat némi tájékoztatást. Néhány évvel ezelőtt – éppen Aaron Swartz küzdelmeinek hatására – világméretű kezdeményezésbe fogott két nagy presztízsű amerikai egyetem, a Harvard és a Massachuttes Institute of Technology. (Igen, ugyanaz az intézmény, amelynek anyagait Swartz ellopta, és amely később nyilvánossá tette könyvtára nagyobb részét.) A két hatalmas egyetem lenyűgöző projektbe kezdett: olyan online kurzusokat indítanak, amelyekkel globális közönséget szólíthatnak meg.
A világméretű kísérlet átrajzolhatja a felsőoktatás ma ismert szerkezetét, és ezt a kezdeményezők is tudják. A program nem titkolt célja a „felsőoktatás forradalmasítása". A létrehozott virtuális platformon világhírű professzorok interaktív online kurzusaiba kapcsolódhatnak be a tanulók, felvételi követelmények és fizetség nélkül. „A kezdeményezésnek hatalmas sikere volt, az órákra többen iratkoztak fel, mint ahány MIT-n végzett diák él ma a világon, majdnem annyian, ahányan az egyetem XIX: századi alapítása óta koptatták az intézmény padjait” – nyilatkozta a BBC brit hírtelevíziónak Anant Agarwal, a program egyik vezetője, az MIT számítástechnikai és mesterséges intelligencia kutató laborjának igazgatója.

Videók, online laboratóriumok, e-tankönyvek
A Harvard és a MIT mellett ugyanakkor a Stanford, a Princeton és más neves amerikai egyetemek is indítanak ma már online kurzusokat. Egy-egy órához videók, online laboratóriumok és e-tankönyvek is járnak, a diákok munkáját pedig automatizált rendszer értékeli.
És igazi meglepetésként elmondhatom, hogy nálunk, Magyarországon is létezik olyan kezdeményezés, amelyik e-learning formájában közvetíti a tudást a tudásra áhítozók számára. Még olyan vállalkozás is akad, amelyik vállalja, hogy bármilyen tananyagot digitális csomaggá alakít.
Persze ezek a kezdeményezések ma még nem kiforrottak, számos problémával bajlódnak, de az online kurzusok hosszabb távon bizonyosan a ma ismert oktatás végét jelentik. A tudomány fellegvárai nem működhetnek tovább a maguk arisztokratikus elzártságában. Az oktatásszervezésnek, az oktatás eszközrendszerének, és az oktatás finanszírozásának válaszolnia kell azokra a kihívásokra, amelyeket a modern technikai lehetőségeink jelentenek. És miért ne válaszolhatnának úgy, ahogyan azt a Harvard, az MIT, a Stanford, a Princeton és a többi nagy egyetem javasolja?