Nehéz feladatra vállalkoztak azok az általános- és középiskolások, akik részt vettek a Kossuth Szövetség és a Széchenyi Kör által szervezett szónoklatversenyen. Nehéz feladatra, mert manapság a klasszikus retorika – mint kultúránk sok más ága-boga – nem tartozik a széles körben művelt, népszerű tevékenységek közé.

A szónok és a televízió
Pedig nem olyan régen, még alig egy-két évtizede is sokan gondolták azt, hogy a rendszerváltással a szónoki beszéd tudománya, vagy művészete is megjelenik közéletünkben és komoly, mély, vagy csak szép, szívhez szóló szavakkal fogjuk győzködni egymást, esetleg fognak győzködni bennünket azok, akik döntésünkre számítanak.
Nem így történt. Néhány kísérlet után a szónoklat – a maga klasszikus szabályaival, felemelő mozgósító, megindító erejével együtt – levonult a közélet színpadáról. Helyét a médiaképes beszéd, a rövid, tömör mondatokban előadható lényeg, a sokszor sulykolható kifejezések ismételgetése, az oda nem figyelő nézőnek szóló, s a háttértelevíziózás mellett is felfogható végtelen egyszerűség vette át.    
Mi a csudának készüljön szónoklatára, dolgozzon beszédén, készüljön a meggyőzés nagy művére a közszereplő, ha a jelenlévők néhány tucatja mellett a televízión keresztül milliókat szólíthat meg, feltéve persze, ha beszédét médiaképessé, és nem retorikai remekművé csiszolja?  

A szavak ereje
Igaz, elvétve akad olyan helyzet is, amikor a rétornak ott, a téren, az összegyűltek előtt kell megmutatnia szónoki tehetségét. Amikor felvonul egy nagygyűlésre többszázezer ember, akkor ott beszélni kell. Szépen, érthetően, megindítóan, magával ragadóan, úgy, ahogyan Cicerótól tanulhattuk… Függetlenül attól, hogy mit lát, vagy mit mutat meg ebből a rádió és a televízió.
És persze az is igaz, hogy nem minden közszereplő előtt nyitott a média. S, akinek szándéka az, s tehetsége is engedi, meggyőzheti a lakóközösséget, a meetingre összegyűlt kollégákat, a baráti társaságot erről vagy arról.
Mert a szónoki beszédnek elképesztő ereje van. S erejét csak fokozza, hogy ritkán látjuk, ritkán tapasztaljuk. Meglepetésként szakad ránk, amikor valaki ékes szavakkal, tudatos hangsúlyozással és hangerővel, megfelelő helyeken és megfelelő ideig tartott szünetekkel, sodró logikával, érdeklődést felcsigázó példákkal, figyelemfelkeltő nyitó-mondatokkal, megkérdőjelezhetetlen cáfolatokkal, egyetértésre bíró záró szavakkal beszél. Én azt hiszem, egy ilyen beszédnek ellenállhatatlan ereje van.  

Nehéz szövegek, jó megoldások
Visszatérve a szónoklatversenyhez, hadd említsem még meg azt is: különösen nehézzé tette a fiatalok feladatát az, hogy a szervezők reform-kori szövegeket vártak a rétor-palántáktól. És, bár a magyar nyelv lassan változik, a XIX. század derekának beszédei nagyon messze vannak a mai nyelvtől. Hosszú körmondatok, latin kifejezések, különös szókapcsolatok, a nyelvújítás divatba jött szavai nehezítették a szövegek értelmezését, s az értelmezéssel együtt az előadását.
Ide is idézek egy mondatot az egyik feladatból, Széchenyi István 1847-es magyaróvári beszédéből: „Nem ingerültséget idézni elő, hanem közelítést eszközölni lelkem tiszta szándéka, ki felőlem másképpen ítél, az félreért; az átalakulás processusában nemzetemet feltartóztatni nem akarom, a kor halad, benne a pártok élete időről-időre elevenebb; most nem mondom, akarni, hanem csak gondolni is, hogy ne tegyünk semmit: a legnevetségesebb szatíra.”
Nem csodálkozhatunk, azon, ha a hangsúlyok helyét a dikció ütemét nem mindenki találta el. De tény, akinek sikerült, azok parádés beszédeket mondtak. A zsűri tagjai pedig – mások mellett kiváló színészek: Nemcsák Károly, Kovács István, Őze Áron, Geszty Glória – ugyancsak vakarhatták a fejüket, kinek ítéljék az első három helyet. És bár Nemcsák Károly értékelőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy a résztvevők, valamennyien nyertesei a rendezvénynek, azért legalább a középiskolások legjobbjait érdemes itt is megemlíteni. Barna Papp Bianka, Szakál Romána és Nagy Dávid kiváló szónoki tehetségek. Talán néhány esztendő múlva hallunk még róluk, mint neves és meggyőző közszereplőkről.