Egy ismerősöm ajánlására, aki látta, hogy mostanában mennyi mindent gyűjtöttem össze a mágiáról, úgy döntöttem, hogy egy rövid kitérőt teszek a kortárs fantázia világában is. Barátom Patrick Rothfusst ajánlotta. Bestseller író… így levettem a polcról a Királygyilkos krónikájának első kötetét, A szél nevét.

A növekvő ego
A történet a hős, Kvothe életét foglalja össze. Két szálon fut a cselekmény, az egyiket egy külső szemlélő, afféle narrátor vezeti. Eszerint a jelenkori idővonalon vagyunk, amikor is egy író felkeresi a ma kocsmárosként élő egykori szuperhőst és arra kéri, mondja el történetét. A másik szál értelemszerűen maga a történet, Kvothe szájából.
Az egyébként rendkívül sematikus cselekmény Twist Oliver szerű eseménysorral indul, ám lassan elragadja az olvasót. Számomra akkor vált élvezhetővé, amikor a főszereplő végre kikerült a szerencsétlen kisfiú állapotából és elindult az Egyetem felé. A történet élvezhetőségével egyenes arányban nőtt a főszereplő egója. Egy kicsit persze zavaró a túlontúl tökéletes szuperhős, aki saját nyughatatlansága miatt kerül folyamatosan bajba, de zsenialitása mindig mindenből kihúzza, és így egyre közelebb kerül szülei természetfeletti gyilkosainak megismeréséhez. Költő, harcos, zenei virtuóz és még ezen felül zseni is. Persze Rothfuss mindezt Kvothe, az „igazi narrátor” nyakába varrja. Ha ő tökéletes képet akar festeni magáról, az az ő dolga…

Sablonok, sémák, típusok
A férfi karakterek egyébként egészen árnyaltak, a dialógusok mindig az egyén stílusához vannak igazítva így már ezek is szépen lefestik az egyes személyiségeket. A nők alakjáról sajnos ez kevésbé mondható el, mivel Kvothe, a fő szál szerinti tizenöt éves fiatalember minden hölgyet isteni lényként ábrázol.  A női karaktereket nagyon szokványosak és laposak, még a legönállóbbakat is állandóan meg kell menteni, mindenki gyönyörű kedves és okos.  Egyébként a másodszálon erre utalnak is a történet hallgatói, így talán Rothfuss is tisztában van a nőalakok gyengeségeivel.
Egyszóval A szél neve sematikus történet sematikus szereplőkkel. Mitől lesz mégis érdekes? Tény: Rothfuss jól írta meg. A cselekmények lendületesen következnek egymás után, a sztori jókor vált a két szál között, így kénytelenek vagyunk tovább olvasni, hogy megtudjuk mi történt egy izgalmasabb szituáció után. A leírásoktól olyan érzésünk lesz, mintha nem egy könyvet olvasnánk, hanem egy filmet néznénk, és mi is ott lennénk a helyszínen. Némely fejezet ugyan túlírt, de talán ez nem ront annyit az összélményen, mint a klisék. Így a könyv végére a legtöbb olvasó felteheti a kérdést: milyen remek munka születhetett volna, ha Rothfussnak több egyedi gondolata lenne…

Kíváncsi lettem
Ugyanakkor számomra – mivel a mágia kultúrtörténetét oktatom – különösen érdekes volt a Rothfuss által felépített vallás, vagy mondavilág, amely a történet kulturális hátterét adja. Persze a könyvben megint kevés az egyedi elképzelés. Új információkat, eredeti gondolatokat nem hozott a kötet. A mágia klasszikus formái öltöttek új köntöst a regényben.  Mint megannyi néprajzi leírásban, regényünkben is ismernünk kell a tárgyak nevét, ahhoz hogy irányítani tudjuk azokat. Similis simili gaudet: hasonló dolgokat kell összekapcsolni, hogy hatalmunk legyen felettük. És persze itt-ott a vudu babák is megjelennek…

El kell ismerni, a regénybeli mágiát rendkívül precízen bontja ki a szerző. Néha különböző alakoktól vagy gyermekdalokból hallott foszlányok árulkodnak róla, máskor tárgyak történetén keresztül kerülhetünk közelebb hozzá. Vitathatatlan, hogy a varázslást tudományos szinten közelített meg Patrick Rothfuss, és szellemes megoldással – azzal, hogy elválasztja a beavatott tudós nézőpontját a laikus kívülállóétól – ügyesen elkerüli a didaktikus, szájbarágós élményt.  

Minden negatívuma, sablonossága, és egyszerűsége dacára, ma elkezdtem a második részt. Nemes egyszerűséggel kíváncsi lettem a történet folytatására.