A kilencvenes évek nemzedéke... Hogy Tyler Durdent idézzem: mi voltunk a történelem középső gyerekei, akiknek nem volt egyetlen összekovácsoló „saját élményünk” sem. Ami alatt most azt értem, hogy nem éltünk át egyetlen olyan mindent átható kulturális hatást sem, ami teljesen összekötött volna minket, és a sajátunknak nevezhettük volna. Persze rengeteg régebbi dolog közül választhattunk, Indiana Jones, a Terminátor és a Star Wars filmek mind jók voltak, de mire én láttam őket, addigra már lerágott csontnak számítottak.  Ez az elveszett, magamra hagyatottság azonban hirtelen megváltozni látszott, amikor – pont, miután befejeztem a könyv olvasását – egy nagyköltségvetésű, hollywoodi adaptációját jelentették új kedvenc könyvemnek, a Gyűrűk urának!

Tényleg vártam

Nem igazán tudom leírni, hogy milyen várakozás és mekkora izgalom töltötte el az éppen tinédzser éveibe lépő Nándit ennek a hírnek a hallatán. Tartsuk észben, hogy akkor még más idők jártak: egy szeretett könyv adaptációja a mozivászonra reménnyel és izgatottsággal töltötte el az embert, nem pedig félelemmel és idegességgel! Emlékszem, akárkivel is beszélgettem a közelgő bemutatóról, mindenki optimistán és pozitívan állt a dologhoz, kijelentve, hogy moziban fogja megnézni a Gyűrű szövetségét, amilyen hamar csak tudja. 

Emlékszem, körülbelül öt perce ültem a moziban. A Végzet-hegyének lábánál vívott csata éppencsak megkezdődött, amikor már éreztem: megcsinálták! Valahogy megtalálták a tökéletes hangvételt, a zenét, a színészeket ahhoz, hogy működhessen. És ahogy a történet előre haladt, csak egyre jobb lett! A karakterek nőttek és kiteljesedtek, Alan Leetől átvették a díszleteket, a könyvből idézték a párbeszédekeket... mind tökéletes volt. Hűen újraalkottak egy korábban már megszeretett világot. És két év múlva, amikor a Király visszatér lezárta a trilógiát, tudtam: végre megtaláltam! Azt a dolgot, amit hiányoltam a gyerekkoromból. Azt, amit az én generációm végre a magáénak mondhat és amire majd később visszamutatva, büszkén kijelentem: átéltem, amikor ez megvalósult. Generációk élvezték azóta, de én, én tényleg ott voltam!

Az volt a csúcs?

Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre és perspektívába helyezem a kulturális hatásokat, amik azóta értek, szomorúan realizálom, hogy – minden valószínűség szerint – a Gyűrűk Ura volt a csúcs. A legjobb, amire Hollywood és a popkultúra képes lehet. 

És talán érdemes elgondolkozni, hogy miért is tett rám ekkora hatást ez a filmtrilógia, és miért nyerte meg millió, nálamnál sokkal kritikusabb rajongó tetszését is!

A jelenetek többségét stúdión kívül forgatták trükkfelvételek segítségével. A stúdiókban felvett zöld vászon előtti jelenetek nem tudják helyettesíteni azt az érzést, ami a nézőt elfogja, ha azt látja, hogy a színészek igazi forgatási helyszíneken dolgoznak. Ahogyan a hajukba kap a szél, vagy hogy leeveznek igazi folyókon... egyszerűen magával ragadja az embert. Nem úgy, mint a zöld képernyő előtt való bohóckodás. Mert a néző a lelke mélyén máshogy áll a jelenethez, ha tudja, hogy az ott látottak tényleg megtörtének. Tudja, hogy egy másik ember a részese volt a jelenetnek, így ő is az szeretne lenni! És az összes kockázat és gond, ami a forgatás során felmerülhet, csak fokozza ezt a vágyat és élményt. A történet részese lesz. 

Ha erről a filmtrilógiáról beszélünk, valahogy mindig felemlegetjük, hogy Vigo Mortensennek letört a foga egy félresikerült kardvágás miatt, ahogy Sean Astin elvágta a lábát a folyóban Wlijah Wood felé igyekezve, vagy hogy Orlando Bloom a lováról leesve eltörte a bordáját... mindezen részletek mutatják nekünk, a nézőknek a színészek elkötelezettségét és a tiszteletet a stáb és a forrásanyag felé. Hogy elszánták magukat a munkára és kockázatokat vállaltak, hogy minden tökéletes legyen. 

A mi történelmünk tükröződött vissza

Amikor Aragornt, Boromirt vagy Éomert nézem, ahogy a csatába tartanak, elhiszem, amit látok. Az őket megformáló színészek tényleg úgy tűnnek, mint akik képesek ezeket a dolgokat megtenni. A forgatás során sok nehézségen mentek át, ahogy a fizikai felkészülést is komolyan vették. Olyan férfiakká váltak ezalatt a három év alatt, akik képesek eljátszani ezeket a hősi karaktereket. Igen, férfiakká. Ez a történet tényleg férfias férfiakról és főleg az ő bátorságukról szól. Ettől a két dologtól pedig modern Hollywood irtózik mostanában. Az eredeti trilógia nem félt a férfiakat hősöknek, védelmezőnek, bölcsnek ábrázolni... mert ezek voltak a férfiak hagyományos szerepei az emberiség történelme során. És legtöbben mindenféle köszönet és elismerés nélkül tették ezt, mert ezt várták el tőlük. Tolkien megértette ezt. Peter Jackson is. Ezzel szemben a ma alkotó hollywoodi írók megpróbálják átírni a történelmet: minden potenciális jelenetet, ami a férfi hősiességről szólna igyekeznek kiforgatni, szarkasztikus megjegyzésekkel nevetségessé tenni. Vagy aláásni azzal, hogy két jelenettel később megmutatják, ahogy egy nő jobban meg tudja oldani a problémát. Ez pedig olyan kiszámítható, amennyire elkeserítő: senki se hiszi el a látottakat! Ellentétes mindazzal, amit ismerünk, és amiről tudjuk, hogy igaz... mégis megpróbálják velünk elhitetni az ő elképzeléseiket, olyan politikát és ideológiát lenyomva a nézők torkán, amire legtöbben nem vagyunk vevők. 

Peter Jackson azt mondta egy interjújában: „...a forrás alapján dolgoztunk, nem akartuk a készülő filmbe belerakni a mi saját problémáinkat vagy üzeneteinket. Úgy gondoltuk, azzal tudjuk a leginkább megtisztelni Tolkient, ha az ő üzeneteit közvetítjük.” Ez a két mondat az, amiért a Gyűrűk Ura az lett, ami. Ezért beszélnek a filmekről az emberek mind a mai napig. Ezért lesz generációk múlva is szeretve. És pont emiatt hiszem azt, hogy nem lesz még egy ilyen trilógia, mint amilyen ez volt. Azok a körülmények, amik ezeket a filmeket létrehozták már nem léteznek.