Számomra a Squid game az utóbbi évek legizgalmasabb sorozata, ami már a kezdetektől magával ragadott – az eredeti, koreai nyelv ellenére – és szinte el sem engedett a képernyő elől az utolsó rész végéig. Gondolataimat pedig még az utolsó epizód után is vissza-visszacsábította magához. És persze, ennyi brainstorming meghozta a maga eredményét: felfedeztem az apró hibákat a történetben. Mégis bátran ki merem jelenteni, hogy a koreai történet kilenc órája jobban szórakoztatott, mint bármi, amivel Hollywood az utóbbi évtizedben elő tudott állni.

Kép forrása

Ha valaki még nem tudná

A sorozat Gi-Hun történetét meséli el, aki egy tipikus lúzer: elvált, szörnyű munkája és adóssága van. Az anyjával lakik, akit pénzért még átverni is hajlandó, ahogy egy szem lányának is csak csalódást okoz. De amint az élete elérné a totális kilátástalanságot, meghívást kap egy játékba. A győzelemért pedig olyan sok pénz ütné a markát, ami egy csapásra megváltoztathatná az életét. Más opció híján elfogadja a kihívást, pár snittel később pedig már egy rejtélyes szigeten találja magát 455 sorstársával együtt. A társadalom minden szegmenséből található itt valaki: tőzsdeügynök, bűnöző, észak-koreai menekült, bevándorló… közös bennük a kétségbeejtő anyagi helyzetük és az új élet utáni vágyuk, melynek eléréséért bármit hajlandók kockára tenni. És mint az már az első játéknál kiderül: a szervezők célja ezen elhatározás tesztelése. A játékból való „kiesés” ugyanis egyet jelent a halállal.

Kép forrása

Versenylovak, akikre fogadni lehet

Ahogy a történet halad előre, és a résztvevőket egyre kegyetlenebb kihívások elé állítják a titokzatos szervezők, a játékok túlélői közt is egyre feszültebb lesz a hangulat. Gyanakvás és paranoia üti fel a fejét köztük, és mivel a szabályok nem tiltják a résztvevők közti erőszakot, a sötétedés utáni órákat se lehet pihenéssel tölteni. Így gyűrűzik be a játékok erőszakossága ténylegesen a résztvevők életébe. Nem elég, hogy önmaguk kerültek kétségbeejtő helyzetükbe, önként vesznek részt egy halálig tartó játékban. De a győzelemért még hajlandók lemondani az emberségükről is. Így igazolva a szervezőknek a saját felsőrendűségükbe vetett hitét.

Kép forrása

Felborult egyensúly

Habár ez egy igen érdekes alapfelállás, láthattunk már hasonló alapszituációt rosszul kivitelezni, és elsüllyedni nyomtalanul a képernyőn kiöntött sokszáz liternyi vérben. A Squid game azért volt lenyűgöző számomra, mert a show minden epizódban/játékban felborítja a résztvevők közti, addig kialakult dinamikát. Minden alkalommal új kihívásokat állítanak a túlélők elé, így akadályozva meg, hogy egy ember vagy egy csapat túl nagy előnyhöz jusson a többiekkel szemben. Az egyik játék a fizikai erőt, míg a másik a türelmet, észt teszteli. Az egyes próbák ellőt vakon meghozandó döntések nagyban befolyásolják a következő játékot. Elsőnek vagy utolsónak megy valaki? Erőssel vagy okossal áll párba? És a sorozat legalább akkora hangsúlyt fektet a játékosok döntési folyamatának bemutatására, mint magukra a játékokra. Láthatjuk, ahogy racionalizálni próbálják a választásaikat az előző napokon tapasztaltak alapján. Cserbenhagyva hozzájuk addig közelállókat, vagy éppen tudatosan kihasználva azok korábban feltárt gyengeségeit.

Kép forrása

Realisztikus ábrázolás

Az egyik indok, amiért nekiálltam megírni egy sokadik Squid game cikket, az a sorozatnak a social medián keltett visszhangja volt. Ahogy néhány „aktivista” elveszítette az eszét, és próbálta a sorozatot „antifeministának” bélyegezni, csakis azért, mert Dél-Koreában még szabad realisztikusan és pragmatikusan ábrázolni a gyengébbik nemet (vagy már ilyet se szabad mondani?). Ebben a sorozatban nem hibátlannak és minden szempontból, eredendően jobbnak ábrázolták a női szereplőket, ahogy azt mostanában Hollywoodban szokás, és – úgy látszik – elvárás. 

A Squid game női szereplői nem különösebben hősiesek, és nem is tudják felvenni fizikailag a versenyt a férfiakkal, és pont ezért, több férfi is rámutat, hogy egy túlélésért folytatott harcban legtöbb esetben csak hátráltatják majd a csapatot, ha oda kerülnek. De mivel nem támaszkodhatnak a méreteikre, erejükre, inkább ésszel kell játszaniuk. Szövetségeket alkotni, próbálni előre tervezni… és pont az eléjük állított kihívás miatt lesz sokkal imponálóbb és kielégítőbb a néző számára is, hogy láthatja őket előbbre jutni, diadalmaskodni egy-egy kihívásban. Szomorú, hogy a világ másik felén kell már olyan írókat keresni, akik merik a nők és férfiak közti különbségeket realisztikusan ábrázolni.

Kép forrása

Drukkolunk nekik

További izgalmakat hordoz magában, hogy a legtöbb versenyző nem is ismeri egymást. Lehet, hogy az a valaki, aki az előző kihívásban megmentette egy társa életét, a következő játék során kénytelen feláldozni azt. Egy gyenge öregember lehet, hogy olyan élettapasztalattal rendelkezik, ami miatt a következő játékot megnyerheti. Az ember, akinek a pusztulására törtek az éjjel, képes lehet bosszút állni rosszakaróin. Minden folyamatosan változik, így tartják bizonytalanságban a szervezők a játékosokat. A nézőket azonban más fogja meg: maguk a karakterek. Ahogy megfigyelhetjük, hogy múltjuk és személyiségük hogyan befolyásolja a döntéseiket. És mivel mindegyik érdekes személyiség a maga módján, ráadásul megértjük, hogy miért viselkednek úgy ahogy, ezért hamar szimpatikussá válnak számunkra. Drukkolunk a túlélésükért, annak ellenére, hogy józan eszünkkel tudjuk: legtöbbjük a szemünk láttára fog meghalni. Velük együtt éljük át a játék igazi, kegyetlen természetét, ami leginkább a hatodik epizódban csúcsosodik ki, amit a sorozatkészítés valaha volt legjobb és legdrámaibb órájaként tudok csak jellemezni. Láthatjuk, hogy az ember mi mindenre képes a túlélésért, bebizonyítva a nézőnek, hogy a „hős” egy nagyon is relatív fogalom…

Kép forrása

Mindenkiről szólhat 

Most, hogy lassan lecsengeni látszik a sorozat körüli hype, elkezdtem figyelni, hogy milyen konklúziókat vonnak le a képernyő előtt töltött kilenc óra után. Sajnos a legtöbb ember csupán gazdasági- és társadalomkritikaként értelmezi a látottakat. Antikapitalista üzenetként, hogy milyen rossz is az, hogy az emberek a vagyont priorizálják az emberélet helyett. Úgy érzem, sértő az ilyen leegyszerűsített értelmezése ennek a sokrétű sorozatnak. 

A Squid game azért lenyűgöző és azért fogja meg a nézőt, mert az emberi természetet mutatja be nekünk, nem az éppen aktuális gazdasági helyzetet, amibe a szereplők beleszülettek. Akár a középkorban, vagy a jövőben is játszódhatott volna a sorozat: a történések mozgatórugója a kapzsiság, önzés, árulás, és hogy mindezeket legyőzve jót is cselekedhetünk, együtt érezhetünk mással, és önzetlenül is viselkedhetünk. Az anyagi haszon miatt kezdték el a játékot a főszereplőink, de az életösztön az, ami a döntéseiket meghatározza és készteti őket cselekvésre. És emiatt az időtlenség miatt lehet majd évtizedek múlva is élvezettel újranézni ezt a sorozatot.

Kép forrása

Játék maradhatott volna a fókuszban

És ha már emberségnél tartunk: persze, hogy tökéletlen a sorozat. Véleményem szerint a koreai rendőr és a „nézők” jelenléte nagyon gyenge mellékszál volt. Kidolgozatlan és zavaró, inkább kiragadott a történetből, mintsem hozzáadott volna valamit. Ahogy az utolsó részben sebtében felfedett titkokat sem éreztem fontosnak, sőt! Habár megágyazott Gi-Hun végső karakterfejlődésének és a következő évadnak, akaratlanul is csökkentette a korábban átéltek súlyát. Szerintem, ha az alakotók egy résszel kevesebbet írtak volna, és több kérdést hagynak megválaszolatlanul, akkor még ennél is emlékezetesebb és teljesen egyedi örökség maradt volna ránk. Most azonban félve várhatom a második évadot – amit nyilván megnézek majd! – reménykedve, hogy ha felülmúlni nem is fogja a várakozásaimat, de legalább annyira magával ragad, mint az első évad.