Az utóbbi években, mióta már ritkaságszámba megy az ilyesmi, egészen fel tudnak lelkesíteni az egyszerű akciófilmek, amelyek nem akarják a torkunkon lenyomni Hollywood éppen aktuális politikai, társadalmi üzenetét. Inkább csak szórakoztatni akarják nézőiket pár órára. Érdekes koncepció…

Kép forrása

Kegyes hazugság

Múlt héten akadt meg a szemem a Boss level: Játszd újra című filmjén, amelynek ugyan sikerült átvernie azzal, hogy Mel Gibson és Naomi Watts főszereplését ígérte nézőinek a plakátján, ám egyik se tölt öt percnél többet a képernyőn. Viszont így se bírok haragudni az alkotásra, hiszen enélkül a „kegyes hazugság” nélkül nem ültem volna le, és élveztem volna, ahogy Frank Grillo, egy számomra eddig ismeretlen színész, elvisz a hátán egy filmet. És nem roskad össze a teher alatt. Sőt!

Kép forrása

Időhurok. Megint

Frank egy Roy nevű veterán bőrébe bújt, akinek újra kell élnie élete utolsó napját. Amiben – előbb vagy utóbb – mindig lemészárolja őt valaki valamelyik őt üldöző bérgyilkoscsapatból. Számára ismeretlen okból. A már jó párszor megfilmesített alapkoncepciót ezúttal sikerült azzal feldobni, hogy a néző már a kezdet kezdetén az akció sűrűjében találja magát. Egyetlen perce sincs rákészülni arra, ami vár rá, egyszerűen csak – minden figyelmeztetés nélkül – átéli Roy napját. Aki persze rutinos rókaként viselkedik, hiszen már több tucatszor átélte azt, amit mi először látunk. Laza narrációjával ellensúlyozza a képernyőn látható erőszakot, komolytalanságot kölcsönözve egy frusztráló, szomorú helyzetnek: kiderül, hogy akármit is tesz, hősünk nem tudja megérni a délutánt. 

Kép forrása

Katonára van szükség

Roy nem tud életben maradni, ahogy igazán meghalni sem. Egyetlen lehetséges kiútja a szituációból, ha kitalálja, hogy miért is történik vele mindez. És mivel egy lezüllött katonáról van szó, eltart egy kis ideig, míg ráébred, hogy talán köze lehet ehhez az egészhez volt feleségének (Naomi Watts), aki egy titkos katonai laborban dolgozik valami kvantumfizikai dolgon. Természetesen egy nagyon gonosz ezredesnek (Mel Gibson), aki a világ leigázására használná a készülő szerkezetet. Miután erre sikerült rájönni, Roynak már csak azt kell tennie, amire kiképezték: átvágnia magát az ellenségen, legyőznie a Főgonoszt, és dolga végeztével, meg egy kis tudományos segítséggel békére lelni.

Kép forrása

Feketehumor

De hiába van meg végre a cél, annak elérésé sem egyszerű. Roy meg fog halni. Sokszor. A forgatókönyvírok pedig jól használták fel ezt a közhelyet: Roy tragédiáját sikerült feketehumorba öltöztetve átadni a nézőknek. Hősünk hibázik, tanul, meghal, újjáéled, mindezt sokszor a néző számára vicces módon teszi, ám mindemellett tanúi lehetünk Roy egyre növekvő frusztrációjának is. Ahogy annak is, hogy ingadozik a hangulata a mindenre eltökélt hős és az irritált, kétségbeesett, mindenbe beletörődő semmirekellő között.

Kezdetben a forgatókönyv Roy nem titkolt, tökéletlen emberségével hozza közelebb őt a nézőkhöz, elérve, hogy tényleg mellette álljunk, és azt kívánjuk neki, hogy végre jól érezhesse magát. És ha számára a boldogságot csak az jelenti, hogy két lövöldözés közben, rezignáltan leigya magát… az én áldásomat megkaphatja erre.

Kép forrása

Karakterfejlődés

Royt beképzelt, nemtörődöm fickóként ismerjük meg a film kezdetén, ami, szituációjából fakadóan teljesen érthető a nézők számára. Számomra pedig sokkal szimpatikusabb, mint bármelyik, utóbbi években Hollywoodban feltűnt, sematikus szuperhőskarakter. Pontosan Roy kezdeti önzése miatt lesz értékelhető, ahogy küldetését félbehagyva, időt szakít arra, hogy felvegye a kapcsolatot a fiával. Ez adja a filmnek az érzelmi töltetét: figyelhetjük, hogy Roy a hozzá közel állókat úgy ismeri meg ezalatt az egy nap alatt, ahogy az életben soha se volt képes, pont a fentebb említett önzősége miatt.

Kép forrása

Friss levegő

A nem éppen shakespeare-i történetet valójában Frank Grillo kiváló alakítása teszi emlékezetessé, aki ötvenhatéves kora ellenére bőven kinéz akcióhősnek, eddigi mellékszereplő státusza ellenére pedig tökéletesen át tudta adni a főszereplő érzelmeit a nézőknek. Karizmája pedig majdhogynem elfeledteti velünk, hogy húzónevei is voltak a filmnek. Legalábbis a plakáton. Nyilván az ő gázsijukra ment el a negyvenöt millió dolláros büdzsé nagy része, hiszen a CGI és a pirotechnika sokszor látványosan elmaradt a megszokott sci-fi színvonaltól, ahogy a forgatókönyv minősége se ért fel a klasszikus időutazós filmek logikus, intelligens történeteihez. De ezen hiányosságokról könnyedén meg tudok feledkezni, mert a Boss level képes volt egy ismert koncepciót a saját ötlete szerint megragadni, és valami újat létrehozni. Komolytalan bájával és hiányosságaival együtt is szórakoztatott engem a maga nyíltan oldschool akciófilm jellegével.