Tapasztalataim szerint a ZH-k után az egyik rehabilitációs lépés a zombimód kikapcsolására egy eszetlen akciófilm megnézése. Olyan, amelyről csak semmitmondó kritikák íródtak, és ami át tudja ugrani a fáradt elme által nem túl magasra rakott lécet. Ilyen módon választottam ki, két órára, együgyű társnak az Amerikai bérgyilkos című filmet.

Kép forrása

Becsavarodott
Hősünk Mich (Dylan O'Brien) egy vékony, göndör hajú fickó, aki annyira átlagos, hogy megjegyezni legfeljebb csak annyit tudunk róla, hogy nagyon furcsán nő a mellkasszőre. Ezt pedig onnan tudom, mert a film első perceiben valami meg nem nevezett, egzotikus nyaralóhelyen kéri meg barátnője kezét. Közvetlenül azelőtt, hogy gonosz, motorcsónakos terroristák gépfegyverrel lekaszálnák a fél napozóközönséget. Mich szerelme meghal, őt magát pedig két golyó is eltalálja. De túléli. És mit tesz isten? A néhány év elteltét jelző snitt után, mint egy nagy szakállú gyilkológépet, látjuk újra hajdan jellegtelen barátunkat. Aki immár nemcsak, hogy folyékonyan beszél arabul, de az iszlám kultúrában is jártas. Hobbiból késeket dobál turbános terroristák fotójára, és a lőtéren gépfegyverrel lövöldöz minden célpontra, amit lát. Egyszóval a hősszerelmes igazi őrültté vált éppen arra készülve, hogy a barátnőjét kivégző terrorszervezetbe beépüljön, és egymaga eltörölje azt a föld színéről.

Kép forrása

Bűnös a könyv
Ezek alapján tényleg nagy reményekkel vágtam neki a filmnek. Hiszen, minden adva volt, hogy egy laza, Elrabolvához hasonló „remekművet” lássak, amit néhány emlékezetes akciójelenetén és monológján kívül nyugodtan elfelejthetek. Ám nem számoltam azzal, hogy ez a film egy könyvből készült! Ami egészen hátborzongató módon eltökélte, hogy komolyan veszi magát, és jól megmondja az igazságot a világ és Amerika viszonyáról. Szóval –  a történethez visszatérve –, jó kis verekedés helyett, egy kommandós egység szó nélkül lelőtt minden terroristát, és kimentette az önbíráskodásában kudarcot valló Micht. Akit aztán, néhány, pszichológussal folytatott beszélgetés után (amelyekből mindenki számára kiderülhet, hogy „hősünk” teljesen beletébolyodott a maga tragédiájába), börtön helyett elvisznek egy erdő közepére. Ahol Michael Keatontől végre megtanulhatja, hogy hogyan is kell „rendesen” embereket ölni.

Kép forrása

Komolyan?
Most, ha egy percre hajlandóak vagyunk kiszakadni a pörgős történetből, elgondolkodhatunk azon, hogy mégis hogyan adhat egy felelős kormányszervezet fegyvert és technikai tudást egy labilis, őrülettel és gyűlölettel telt szívű ember kezébe? Azt mondják, célt adnak egy elveszett embernek, és jóra használják fel őt. De vajon nem ugyanezt szajkózza az összes gonosz dzsihadista szervezet (meg majdhogynem az összes önbíráskodó milícia) is? Kit nevezhetünk hát jónak és gonosznak? Ennek a filmnek nyomán kijelenthetjük: az lesz az előbbi, aki győz. Kiderül, egyedül az effektivitás különbözteti meg az amerikai őrülteket a többitől. Erről mi magunk is meggyőződhetünk, ugyanis a játékidő következő fél órájában bepillantást nyerhetünk a nyugati „elit alakulat” kiképzési módszereibe, amelyek még inkább felszabadítják a szörnyeteget hősünkben. Hogy aztán sikeresen mérhesse össze tudását más vadakkal…

Kép forrása

2017-ben ettől tartottunk
A történet egyébként nagyon is megszokott módon van felépítve. Idén ismét Irán a főgonosz, a síiták atomprogramjától tart a legjobban az új világ. És csak mert Törökországban is megrendült kicsit a bizalom, ezért török öltönyös gazemberek közvetítésével lopnak és adnak el egy adag hasadóanyagot az irányi hadügyminiszternek, aki egy kelet-európai fizikust lefizetve igyekszik bombát készíttetni a kedves és jó Izraelt fenyegetve. Persze hősünk és kiképzője kapja a feladatot, hogy felgöngyölítse az ügyet. Amiről aztán rövid úton kiderül, hogy komplikáltabb, mint azt első látásra gondolnánk. És nem feltétlenül azért, mert egy szép iráni kettősügynök jelenléte rávezetheti a tényre a nézőt: talán még a nagy ellenségnek kikiáltott országokban sem mindenki gonosz.

Kép forrása

Szimpatikus démon
Nem, nem, ennél egy fokkal fineszesebb a dolog! A gonosz Izrael ellenes tábornoknak a terve megvalósításához egy amerikai, Victor (Scott Adkins) nyújt segítséget, akit – egyáltalán nem meglepő módon – a Mitcht kiképző szervezet fedezett fel, és tanított meg a gyilkolásra. És a film akármennyire is próbálja Victort valami homályos háttérsztorival árulónak beállítani, minden igyekezete ellenére a „Gonosz” szimpatikusabbnak tűnik, mint „Hős”. Victornak ugyanis felnyílt a szeme: rájött, hogy kihasználták, hogy feláldozták őt olyan emberek, akiket soha nem látott. Olyan célokért, amiket meg sem értett. Ezt realizálva pedig megszűnt gyilkoló robotnak lenni, és saját maga tervét kezdte el kivitelezni. Ami persze ördögi és gonosz lett. De hát ebben a „bérgyilkos” világban nem ugyanilyen-e minden oldal? És bevallom férfiasan: polgárpukkasztó módon az okosabb gonosznak drukkolok. Élje túl ő a végső összecsapást! Mert akkor a film analógiája szerint kénytelenek leszünk őt „jófiúnak” nevezni! 

Kép forrása

Most komolyan?!
Annyi sok helyes és érdekes kérdést felvetett ez a film. És valahogy mégis rosszabb érzéssel alszok el ma, mint tegnap. És nem azért, mert a két órás játékidő alatt egyértelművé vált: az ilyen gyilkolásra specializálódott szervezetek teremtik meg a saját ellenségeiket, akik aztán, amíg a másikhoz el nem érnek, hobbiból az ártatlanokon állnak bosszút. Parancsmegtagadó, önfejű ostobaságukkal veszélybe sodorják világunkat: a másikra mutogatva nap mint nap okot adnak a háború kirobbanására, ami elpusztíthatja Földünket. De nem emiatt forgolódtam álmatlanul tegnap! Ezt eddig is tudhattuk. Viszont az tényleg elképesztett, hogy a film, ahelyett, hogy nyíltan ostobának és felelőtlennek nevezné ezeket az embereket, igyekszik hősnek beállítani őket! És hogy ördögöt fessünk a falra: lehetséges lenne, hogy egy ilyen üzenet cselekvésre bátorítja azokat, akik gyűlölettel a szívükben élik üres mindennapjaikat?