Valamilyen akció keretében hirtelen találtam vagy tíz plusz mozicsatornát a tévémen. Lenyűgöző, hogy mennyi filmet csinálnak, amelyet nem akarok, bírok (nem vagyok rá képes) megnézni és tiszta szívvel tudom tanácsolni ugyanezt mindenki másnak. (Hogy szintén ne tegye.) Vannak ugye a halivúdi filmek, meg a független filmek. Az előbbiekről vagy húsz éve szoktam le, amikor úgy éreztem, hogy a mozijegy ára még kannás borban is többet ér, mint a kínált élmény. A művészfilmektől, akárcsak a rendezői színháztól, egy-egy alkotás megtekintése szakított el végleg. A film Marco Ferrei Az utolsó asszony című alkotása volt kilencvenegy táján egy művészmoziban, a másik egy előadás a kaposvári színházban pár évvel később. Mindkét alkotás csúcspontja ugyanaz az itt most nem részletezendő esemény, ha valaki rosszat akar magának nézzen utána. 

A bőség zavarában
Ekkor eldöntöttem, hogy bármilyen szerzői alkotást csak referenciaszemélyek erőteljes felszólítására tekintek meg és kizárólag akkor, ha az illető szavatolja, hogy a film vagy előadás végén nem akarok öngyilkos lenni. 
Hála Istennek művészetpártoló barátaim, valószínűleg irántam való szeretetük okán, nem érezték szükségét évek óta, hogy megnézni való filmekkel zaklassanak. De az ember felejt és a bőség zavarában, kora reggel vagy késő éjszaka bele-bele pislantottam az HBO-tól a Sundance TV-ig terjedő univerzumon zajló műsorfolyamba. Robert Redford ide, Robert Redford oda, kizárólag olyan filmekbe szaladtam bele, amelyekből negyedóra elég, hogy az ember megutálja a saját anyját, minden egyéb stimulus nélkül is. 
Azért volt egy-egy olyan alkotás, amit felvettem pár percnyi beletekintés után, mert elsőre nézhetőnek tűnt, illetve hogyha nem vagyok elégedett éppen az életemmel, más lelkibeteg emberek vergődésével még szórakoztathassam magam. Mindent elmond azonban ezeknek az alkotásoknak a minőségéről, hogy az ember percek után elkezdi pörgetni őket, pedig akciót nem nagyon remélhet bennük, legfeljebb csak néhány olyan szexjelenetet, amelyek hatására attól is elmegy a kedve. 
Mindezek után találkoztam a Megváltó show (Divine Access) című alkotással reggel az iskolakezdési készülődés zűrzavarában. Ez volt az első olyan film, aminek a felvételét végignéztem és nem tekertem előre. Többször fel is nevettem és meg voltam szólítva. Tessék, tehát komolyan venni a továbbiakat.
Nem mintha el tudnám dönteni, hogy a drámaként aposztrofált mű egyáltalán az-e, vagy vígjáték, vagy az alkotók, szokás szerint nem tudták, mit is cselekszenek. Az egész olyan, mintha az alkotói csapat akar volna csinálni egy filmet arról, hogy az életnek nincs értelme, isten sincsen és különben is langyos a kóla. Aztán menet közben elbizonytalanodtak és felsejlett bennük a lehetőség, hogy esetleg mégis van, mert találtak egy jó pizzást a forgatási helyszín közelében, amitől fura módon még rosszkedvűbbek lettek, mint eredetileg. Az amerikai kultúra (?) egyik különös sajátja ez, hogy bármiféle mélység megélése nélkül is felbukkan valami olyasmi az irodalmukban, vagy a humorukban, ami értéket képvisel. Európai hatás és a nagy fajkeveredésből következő vitalitás.

Vallási őrültek
Kiváló a színészválasztás. Billy Burke (a főszereplő) a vallásilag túlművelt akárki, aki csak másodlagos jelentéssel bíró mondatokat mond, miközben nincs másodlagos jelenés. Viszont az ő mondatainak elsődleges jelentése sincs. Egy olyan alakítás köti le ebben az esetben az embert, amely azt sugallja, hogy a főhős nem a filmbéli problémáin, hanem a filmesztétika aktuális kérdésein mereng és ennek alapján éppen rájön arra, hogy rossz pályát választott. Ugyanakkor a fájdalom őszinte. És ismerős, mert mindnyájan érezzük néha.
A film humora sem megragadható. Néha mintha kifejezetten arra is törekednének, hogy kihagyjanak ziccereket. Gary Cole a vallási őrült. Szintén olyan alakítás, hogy az ember abban reménykedik a színész maga ennyire nem üres, mert akkor borzasztó lehet neki az élet.
Sarah Shahi is ismert sorozatszínész, aki az ördög vagy Isten helyi ügynökét alakítja, esetleg egy olyan nőcit, aki rendszeresen eltűnik, mert mindig meggondolja, hogy akar-e döncikézni a sztárral. Vagy ebben az esetben rossz volt a színészvezetés, mert ez a karakter is üres, mint egy kólásdoboz. Vagy az volt a művészi eszköz, hogy Sarah Shahi játéka egyáltalán ne illeszkedjen a jeleneteiben a főszereplő alakításához.
Patrick Warburton vígjátéksorozatokból lehet ismerős. Ő a producer, aki mozgásba hozza az eseményeket. Az arcjátékát nagyképernyőn is húsz centiről kell figyelni szuperlassításban is. De van neki és jó is. (A lapos tévé már nem öl közelről, mint a képcsöves).
Természetesen van prosti is a történetben (Dora Madison). Természetesen gyönyörű és érzőszívű fejlődőképes karakter. Nem tartozik ide, de van a filmben egy annyira jó lábú szereplő, hogy önmagában már azért érdemes megnézni a filmet. De azt nem árulom el ki, még azt se, hogy férfi vagy nő-e. (Hehe…)
A főhős anyja (Adrienne Barbeau) ismert színésznő (arcról) aki a harmadik olyan karakter, aki mögött vagy az alakítás mögött nem sejlik fel mélyebb szerepfeldolgozás. Vagy a teljesen jellegtelen anyaszerep, aki egyébként spiritualista hibbant, nem is igényel kifinomultabb jellemábrázolást, mint biológiai alapú anyai szeretet vagy így sikerült. Normáliséknál ugyanis a szülők egyéb szeretnivalót is szoktak találni a magzataikban, mint a saját génjeik replikációi.
De ezek jó alakítások, lehet, hogy ez a frusztráció volt az alkotói cél.

Lassú délutánokra ajánlom
A filmnek természetesen nincs története, pontosabban annyira kiszámítható, hogy a kiszámíthatósága már erény, nem kell a történetre figyelni. Nem mintha bármire kellene, önmagában hatalmas poén, hogy nincs másodlagos jelentés, aki talál benne az valószínűleg reklámokban is talál bibliai üzeneteket. Mindig kitör belőlem a műelemző, pedig minden irodalomtanárom óvott tőle, ugyanis sose találtam el a tankönyvi változatot a dolgozatban. Szerintem van másodlagos jelentés, aminek az az üzenete, hogy a másodlagos jelentés önmagában hülyeség.
A viszonylag normálisan szekularizálódott Magyarországon nem érthető már eleve az újprotestáns szekták Amerikában tapasztalható jelentősége, amelyek az ottani televíziós kultúrába ágyazódva árulják a spiritualitást. (Elnézést a kultúra és a spiritualitás kifejezések visszaélésszerű használatáért.) Amerikában a vallási szélsőségesek és harcos liberális ateisták olyan háborút vívnak már évtizedek óta, amihez képest egy Gyurcsók József-Vágó István vita Anettka műsorvezetésével a lélekvándorlásról maga a fősodratú diskurzus a tudományfilozófia jelenlegi állásáról. Ott az olyan alakokat, mint én, aki mindenféle egyéb lelki befektetés nélkül, szimplán nem hisz isten létezésében, nos, az olyanokat mindkét fél ki akarja nyírni.
Maga a történet leírhatatlan is, mert a szokványos eseményeket kifejezetten értelmes filmnyelvi eszközökkel sikerül unalommentesíteni, úgy, hogy nincs erőlködés, görcsölés, az egész nem is látványos, inkább intim. Vagy csak nagyon jól van fényképezve.
Ezt a filmet természetesen nem volt érdemes megcsinálni. A poén viszont az, hogy megnézni meg érdemes. Nem gyors, tehát lassú délutánokra ajánlom, esetleg olyan partnerrel, akit a katarzis kapcsán az élet értelme rövid távon is értékeli.
A végén is figyelni, mert az utolsó (tényleg a legutolsó) poén jó. Kár, hogy a vége közhelyes, de hát az élet is az.