Életem során három olyan kosztümös filmet láttam, amelyeket, ha bármikor újranézek, akkor mindig valami újat és lenyűgözőt tudok felfedezni bennük.Ezek: A Rettenthetetlen, az Utolsó szamuráj és a Mennyei királyság. Mindhárom az ember és a vallás, szerelem és hagyomány, kötelesség és szabadság viszonyát vizsgálják, szenvtelenül őszintén. És amikor azt hittem, hogy évtized tanulmányozás után már minden aspektusán elgondolkoztam ezeknek a filmeknek… akkor muszlim szobatársaim teljesen új megvilágításba helyezték a látottakat.

Egy évtizede
Református középiskolába jártam, ahol a vallási nevelés a mindennapok része volt. Ott találkoztam először a laikus fanatikus (amelyet inkább túlbuzgóságnak kell nevezni, mert ugye keresztény ország vagyunk) tudatlan hitével. Az ott megismert szűk látókörű tanárok voltak, akik teljesen elidegenítették tőlem a vallás szervezett formáját. Viszont ebben az intézményben találkoztam először a papok logikus türelmével és nyílt őszinteségével is, amely csupán azt a célt szolgálta, hogy „jó embert” faragjanak diákjaikból. Egy középiskolai hittanórán nézették meg velem először a Mennyei királyság című filmet. A látottakról folytatott beszélgetés még egy évtizeddel később is visszhangozik a fejemben.

Mindenkihez szól
A XII. századi Jeruzsálemben játszódó történet két vallás, az iszlám és a kereszténység egymásnak feszülését mutatja be nézőinek. Mindig is kegyetlenül őszintének éreztem a látottakat: hogy végül a józan, megalkudni képes vezetők béke törekvéseit a hajlíthatatlan fanatikusok mindig sikerrel ássák alá. Hogy mennyire lehet hiteles, történelmi beszámolóként tekinteni a filmre? Talán jobb, ha nem járunk ennek utána. Az mindenesetre bizonyos, hogy jó másfél órát sikerült - tizenéves fejjel - a látottakról vitatkoznunk. Nem (csak) arról, hogy milyen vagányak voltak az ostromgépek és a harci jelenetek, hanem arról, hogy az ember meddig köteles-e vakon követni másokat? Át kell-e engednie magát a vallás által felszított dühnek? És hogy vajon mi mit tettünk volna: feláldoztuk volna a lelkünket, hogy megmentsünk ezreket, avagy a „helyes”, de bizonytalan úton haladtunk volna, ahogy Balián?

Emberség a középpontban
A mi középiskolai papunk szabadjára engedte a gondolatainkat. Nézte, ahogyan vitázunk, csak néha-néha szólt bele, terelgetve minket. Aztán amikor valamiféle nyugvópontra találtunk, felhívta a figyelmünket a legfontosabb szereplőjére a filmnek: arra a Német Lovagrend-béli szerzetesre, aki egyedüliként válaszolni mer Balián vallással kapcsolatos (eretnek) kérdéseire. Ő az, aki kimondja: lehet, hogy a Pápának nincsen igaza, amikor keresztes hadjáratra szólítja fel a híveket. Hogy a saját lelkünkért (és cselekedeteinkért) csakis mi felelünk. És hogy talán csak az emberség számít jócselekedetnek Isten szemében. Majd végül hozzátette; abszolút érthető, hogy Balián a saját lelki üdvéért visszautasította Gui de Lusignon meggyilkolását. Balián nem vágyott a hatalomra. Egy egyszerű emberként érkezett Jeruzsálembe, és akként is cselekedett a történet végéig. Karakterébe illett ez a választás. De mi a helyzet a politikusokkal és királyokkal? Akik felismerik, hogy másokért is felelnek, nem csak magukért? Az ő kiváltságos életük csúcspontja az lesz, amikor saját lelkiismeretüket félre tudják tenni, és egy nép érdekében hajlandók személyes áldozatokat hozni. IV. Balduin és Saladin ilyen életet éltek. Meg is sikerült tartaniuk a két világ közti békét. Sybilla és Balián azonban közel sem voltak ilyen felelősségteljesek. Az ő nemes, lelkiismeretes egyszerűségük volt az, ami számtalan csatához és ezrek halálához vezetett. Megérte-e? A kicsöngetés után lelkészünk még csendesen hozzátette: minden nap imádkozik Istenéhez, hogy soha ne kerüljön ilyen választás elé.

De vajon mit szólnak mindehhez a muszlimok?

Tíz hónapja élek Pakisztánban, és a nyelvi akadályokat leküzdve már lassan filozofálni is tudok szobatársaimmal és barátaimmal. Megnézettem velük a filmet, és újra rádöbbentem: egy ilyen monumentális alkotás mindenkinek mást mond el. Az első, amit mindegyikük leszögezett, hogy mily kegyetlen képet alkotnak a muszlimokról a filmben. Mindhárman arra a (számomra) jelentéktelen jelenetre hívták fel a figyelmemet, amikoris Saladintól kérik, hogy kegyelmezzen meg Jeruzsálem lakóinak, de ő visszautasítja ezt. Azt hittem, hogy már megszoktam a muszlimok sértett önérzetét az amerikaiakkal szemben, de ez azért letaglózott. Egyetlen félmondat miatt képesek igazságtalanságot kiáltani, akármit is láttak az azt megelőző két órában! De az még inkább megdöbbentett, hogy nem értették a dilemmáját a filmnek: számukra egyértelmű volt, hogy nem szabad megölni senkit a hatalomért. Elzárni, alkalmatlanná tenni a béke idején, párbajra kihívni a dzsihad során, azt lehet, de hogy a „nagyobb földi jóért” valami ilyen komoly bűnt elkövessenek!? Lehetetlen. Hiszen ez az élet semmit sem számít a következőhöz képest!

Aztán hirtelen…
Megindult az eszmecsere. Kezdve attól, hogy az amerikaiak nem hisznek semmiben, mert Isten és a vallás parancsai helyett a szabad akaratot és az „emberséget” állítják gondolkodásuk középpontjába. Szerintük Baliánnak nincsen vallása, csupán az amerikai eszményeket testesíti meg, és csupán  véletlen, hogy ez egybeesik Allah parancsolataival. De itt nem álltak meg! Azonnal párhuzamot vontak a muszlimok mostani terrorháborúi és a keresztes hadjáratok között! Rámutatva, hogy mindkettőt a pénz utáni vágy indította el, és az okosok ígéretei és a tudatlanok buzgósága hajtotta. Majd egy perc hallgatás után hozzátették, hogy „ezért vagyunk mi itt. Hogy tanuljunk és megakadályozzuk az ilyesmit”.
Hogy a művelt arabot idézzem: in šāʾ Allāhu!