Veszélyes tud lenni az az unaloműző tevékenység, amikor az ember a köztelevízió csatornái között kapcsolgat, mert bármikor belefuthat egy olyan régi magyar filmbe, amelyik – akár már a közepénél is – a képernyőhöz tudja ragasztani az embert. Ritka öröm ez, a modern kereskedelmi televíziózás nem rejteget műsorai között felejthetetlen vagy elfelejtett remekműveket.
A hatvanas évek magyar filmgyártására valahogy nem emlékezünk olyan erővel, ahogy kellene. A társadalommal kiegyezésre törekvő, konszolidálódó Kádár-rendszer, így, utólag visszatekintve, meglepően szabadjára engedte a filmgyártást, sőt általánosan a művészvilágot is. Számtalan időtálló, az akkori magyar valóságra kritikusan reagáló, és nem egyszer (megint csak utólagos értelmezés szerint) rendszerkritikus, kemény kérdéseket boncolgató műalkotás született.

A mezőgazdaság iparosítása
Elfelejtődtek a hatvanas évek problémái, a szocializmus teljes kiépítésének drámái, a társadalom teljes átalakítása, a hagyományos falusi életforma elpusztítása és a városba kényszerített tömegek városi beilleszkedésének iszonyatos kínjai. Pedig a magyar parasztság tömeges városba, iparba erőltetése a magyar nemzet legnagyobb tragédiája a huszadik században, nagyobb, mint a két háború összes következménye, mert harminc év alatt egy évezredes életformát pusztított el. Ez alatt az időszak alatt ötmillió embert tépődött ki a hagyományos és jól működő faluközösségekből és volt kénytelen lakhelyet, lakókörnyezetet, munkahelyet, mindennapi életet váltani. A kommunisták által épített városok és az általuk kínált élet- és munkalehetőségek, karrierutak azonban látványosan nem tették „boldogabbá” az embereket. Az ötvenes évek brutalitásához hasonló embertelenséggel erőszakolva jött létre a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok szép új világa.  Akkor még élt az az illúzió, hogyha az akkori nemzedékek meghozzák ezt az áldozatot, a következő generációk már jól fogják magukat érezni az ipari munkahelyeken, a panelokban, Budapest alvóvárosaiban. A mezőgazdaság iparosításnak könnyen jósolható következménye, a paraszti életforma értelmetlenné válása gazdaságilag, egyértelmű célja volt a kommunista modernizációs kísérletnek, amely egyszerűen nem értette a hagyományos életformákat és csak az ipari munkásságot tudta elképzelni a modern szocialista társadalom alapköveként. Meg, természetesen muszájból, talán az értelmiséget még.
Jó oka volt annak, hogy a kommunista kormányok és kései utódaik mindent megtettek azért, hogy nemzeti feledés sújtsa ezt a nemzeti tragédiát is. A mezőgazdaság szocialista átszervezésének vége felé, 1966-ban készült Zolnay Pál filmje, amely 1967-ben megérdemelten nyerte el filmes- és színészi díjait.

Ami volt, de már nincs
A jó filmekkel való találkozás olyan pillanat, amire emlékszünk. Ebéd után, félig agyhalottan huppantam bele a fotelbe és kerestem valamit, bármit, amit pár percig nézhetek, amíg az emésztéshez használt vér újra az agyam rendelkezésére áll. Kell az inger ugyebár.
Már pár perce ment a film, amikor rákattintottam a fiatal Iglódi István arcára éppen és láthattam, ahogy a kép ráfordul egy parasztházra. Két fajta mozi van, a gyakoribb az, amikor kívülről filmeznek le egy történetet és a ritkább, amikor belülről. Szécsényi Ferenc képei magukba húzzák az embert, egy pillanat alatt ott vagyunk valaminek a közepén, amit nem ismerünk, de mégis ismerős, valamiben, ami volt, tényleg volt, de tudjuk, hogy már nincs.
Fél életemet, a gyermekkorom felét is, városban, a másik felét falun, sőt tanyavilágban éltem le, úgy, hogy sokszor ingáztam a két világ között. Ha valaki átélte azt, hogy milyen a panelből városi iskolába járni és milyen a világ végéről, egy magányos házból a körzeti iskolába buszozni, akkor tudja, hogy ez a kettő nem egy világban van. Az előbbi kényelmesebb, de ennél több jót nehéz elmondani róla. A falu, a tanya nehéz, ma úgy mondanák kemény, de teljesen más örömöket, valóságosabb örömöket ad.

Fiatalok nélkülivé válik ez a világ
Zolnay filmjében a történészi pályára tévedt parasztgyerek tíz év után vissza gyermekkora falujába, ahol nevelőanyja és nevelőapja él, akik befogadták az árván maradt rokongyereket. Ez a tíz év kimaradás megmagyarázatlan marad tulajdonképpen. A gyermekkora emlékeit keresgélő, a balatoni kirándulásról tulajdonképpen csak kitérővel Pestre hazatérni készülő fiatal férfi néhány napra „otthon” ragad. Ez az apropó a falu életének és lakóinak bemutatásához. Hiába járunk már a kádári konszolidáció éveiben, nem várná az ember azt, hogy a film lelkünkbe, a szívünkbe robbantja mindazt a fájdalmat, reménytelenséget, esélytelenséget, elveszettséget, mindazt, amit az elmúlt évek erőszaktétele hozott az embereknek.
A felvillanó karakterek, a fiatal agronómus, a szintén agronómus, de elfelejtett háztartásbeli felesége, a magányos fiatal óvónő, az egykori osztálytársak a kocsmában, mind-mind a reménytelenség, az esélytelenség egy-egy életsorsát mutatják be. Fél mondatokban villannak fel a korábbi generációk álmai és reményei, például ahogy a főhős nevelőanyja átadja az „öreg tanító úr” üzenetét, hogy nagyon várja egykori tanítványát, mert kíváncsi rá, mi is lett belőle.
Kiss Manyi parasztasszonya egészen elképesztő. Nem is merem színészi alakításnak nevezni, mert több annál, maga az élet, a sors, az anyaság, minden. Mi mindent vehet el az élet, nem is tudja az ember, amíg a saját szemével nem látja, vagy maga nem kénytelen megtapasztalni.
A magyar falu, a faluközösség, a közösségi vallásosság és annak közösségi élményként történő megélésének utolsó pillanatai ezek, amikor még a kiszakítottak is visszajárnak, amikor még a fejkendős parasztasszonyok örökkévalónak tűnnek, akkor is, ha a falu házai lassan kiürülnek, és fiatalok nélkülivé válik ez a régi világ.
A főszereplő történészünk elkíséri anyját a búcsújárásra, amely az asszony utolsó útja, öröme és szomorúsága is egyben. Csak azért élt, hogy még egyszer lássa a nevelt fiát, aki annak a folytonosságnak a megtestesítője számára, amely ezer éven át éltette a falut, és amelynek megszakadását nem akarja, nem tudja tudomásul venni. Ez egy világvége tulajdonképpen, mert a falu világából igazából nem érthető meg a modern város, az az életforma, amit a fiataloknak kínálnak és a fiatalok akkor még el is hisznek. Ezek az emberek, mint szülők, azt élik meg, hogy gyermekeik gyakorlatilag eltűnnek a nagyvárosokban. Ugyanúgy, ahogy most fiaink és lányaink és unokáink tűnnek el Nyugat-Európa nagyvárosaiban.

Ideológiák igájában
Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon miért hagyta a Kádár-rendszer, hogy ennyire durván bemutassák azt, amit elkövet a magyar falu, a magyar parasztság ellen? Ezt a problémát a normális emberi gondolkodás keretei között nem értelmezhetjük, a kommunisták gondolkodásmódját kell megértenünk ahhoz, hogy a választ megtaláljuk.
A kommunisták, mint minden ideológia fanatikus képviselői, büszkék voltak arra, ha ideológiájuk tételeit megvalósíthatták. Ezek az emberek teljesen figyelmen kívül hagyták az emberi következményeket, egyáltalán nem érdekelte őket az, hogy az emberek, az amúgy is megvetett és retrográdnak bélyegzett magyar parasztság mit szeretne, mit érez. A parasztság annak az önálló egzisztencia-típusnak a képviselője volt, amely megszokta, hogy a város, az urak ellenében kell megélnie, a saját munkájával és a saját szerencséjével gazdálkodva. Ez különösen kivívta a kommunisták gyűlöletét, akik tulajdonképpen egy olyan „városi” ideológia képviselői voltak, amely csak erőforrásként, kizsigerelhető embertartalékként tekintett a falura, a parasztságra. A kommunisták, a közösségi létezés jellegénél fogva nem tudták úgy ellenőrizni a falvakat, mint szerették volna, árulót, spiclit is kevesebbet találtak és közvetlenül a vallás „hatalmát”, összetartó erejét sem tudták igazán megtörni. A fiatalok kiszakítása, gyökértelen városivá erőltetése, jóvátehetetlenül szakított szét két nemzedéket.
És ezt a kommunisták győzelemként ünnepelték. Büszkék voltak rá. Nem érdekelte őket a történtek következménye, a szenvedés, csak az általuk elképzelt jövő. Az a jövő, ami persze sosem jött el.
Ezt a tanulságot felejtettük el először. Az ideológiák által ígért jövő sosem valósul meg, de szinte lehetetlenné tesz minden más olyan jövőt, amit az egyébként meglévő erőforrásokból fel lehetett volna építeni.
Nézzük meg újra a közelmúltunkat! Két emberöltő óta fizetjük egy kizárólagos ideológia erőszakos megvalósításának árát. És talán nem túlzás azt mondani, hogy most is van kizárólagosságra törekvő ideológia, ami éppen azt számolja föl, azt a keveset, de a régi könyörtelenséggel, ami még megmaradt nekünk.