Azt hiszem, mindannyian emlékszünk a Mexikói-öböl hónapokig lángoló olajkútjára. A legsúlyosabb természeti katasztrófára, amit az olajipar okozott a modern kor kezdete óta. De vajon fel tudunk-e idézni részleteket az esetről: miért is történt a baleset? Meddig lángolt a kút? Hány ember halt meg a BP vezetőinek felelőtlensége miatt? Alig néhány éve történt, tele volt vele a sajtó, még utána is olvastam annó a történteknek… mégsem tudok már ezekre a kérdésekre válaszolni! Így, a Deepwater Horizon (Mélytengeri pokol) című film múltidézését igencsak hasznosnak találtam.

Azok a jó öreg, béna filmek
Egész életemben azt gondoltam, hogy a katasztrófafilmek csak a bulizó társaság szórakoztatására valók. Arra, hogy hangosan röhöghessünk azon, ahogyan a főszereplő éppen – a nagyon is kiszámítható – tektonikus mozgáson szörnyülködik, hogy egy őrült tudós minden szörnyűséget előre látott, és hogy biztos lesz egy felesleges állat, amit meg kell mentenie főhősünknek és visszavinnie a lányának. Ezek miatt a klisék miatt lesznek eladhatóak ezek a filmek. És mindezt szörnyen bugyutának és nevetségesnek érezzük addig, míg nem egy megtörtént katasztrófát ábrázolnak ilyen eszközökkel a filmkészítők. A komolyság láttán aztán a nézők arcára fagy az elnéző mosoly…

Egy sémára épült
Filmünk elején jön a kötelező „igaz történt alapján” felirat, ami mindamellett, hogy a komolyság látszatát kölcsönzi minden filmnek, legalább plusz egy pontot jelent mozis adatbázis értékelésében. Akármilyen szörnyű filmről is legyen szó. Jönnek a kötelező katasztrófa-snittek: a szokásos mélytengeri képek, ahol mozgolódni kezd a föld, mégse veszi észre senki. Majd a még átlagosabb, békés családi idill, amely során bemutatják nekünk két főszereplőnket: a családos Mark Wahlberget és a vagánynak beállított latínó (?) lányt. Öt perc pátosz után pedig levonhatjuk a biztos következtetést: ők ketten biztos túl fogják élni a katasztrófát. Néhány kézenfekvő vátesz/zavaró előjel átélése után szereplőink (és mi) megérkeznek a Deepwater Horizon nevű fúróhajó fedélzetére, ahol a fedélzetre lépést követő öt percben levonhatjuk a film egyik tanulságát: a BP olajtársaság emberei felelőtlenek és gonoszak, a becsületes kisember pedig nem tud tenni ellenük semmit. Ez a kombináció pedig 2010 áprilisában a modern világ legnagyobb görögtüzéhez vezetett.

Merjünk belegondolni!
Igen, én is észrevettem, hogy a jellemzésem szerint az egész film a megszokott „katasztrófa-klisékre” épül. Viszont a varázsmondat „igaz történt alapján” teljesen egyedivé tette a történetet. Igazzá és szomorúvá. Elgondolkodtatóvá. Vajon tényleg ilyen bénán kiszámítható életünk tragédiája? Erre az egy gyanúra épült a film első fele. A vágások nagyszerűen növelték a feszültséget, variálva a mélytengeri, baljós képeket a felszíni, boldog-békés hajós élet bemutatásával. A film tudatosította nézőiben, hogy a katasztrófa kezdetén minden összeesküdött a hajó és legénysége ellen. És éppen ez az, ami vérfagyasztóvá teszi a látottakat. Kénytelenek vagyunk realizálni, hogy vannak emberek, akiknek az élete azért dőlt romba, mert ők voltak a millió esetből az egy.

Megfosztott előítéleteimtől
A katasztrófa azonban – minden odds ellenére – megtörtént. A BP képviselői az elsők voltak a mentőcsónaknál, míg a hajó vezetői megpróbálták menteni a menthetőt. És legnagyobb meglepetésemre szívből drukkoltam Wahlbergnek és a kapitánynak, hogy sikerüljön tenniük valamit. Becsültem őket, hogy utolsóként hagyták el a hajót, és hogy a lángtengerrel megküzdve is próbálták elzárni a kutat, megakadályozva a természeti katasztrófát. Sikertelenül. Erőfeszítéseiket látva pedig a végén már azért izgultam, hogy épségben el tudják hagyni a hajót – megfeledkezve saját, film elején tett megállapításomról, miszerint a főszereplő nem halhat meg egy ilyen filmben.

Még mondanivalója is van?
Végezetül ismét csak a rendezést kell dicsérnem: a vetítés során csupán egyetlen alkalommal – a mentőhajók feltűnésekor – kellett az amerikai zászló dicső lengését néznem. Talán elhamarkodottan (vagy jóhiszeműen), de mindebből arra következtetek: a film koncepciója az volt, hogy a Mexikói-öbölben történtek nem csak egyetlen ország, hanem az egész emberiség problémája volt. A lángoló kút a mi levegőnket szennyezte, közös földünk élővilágát pusztította nyolcvanhét napon keresztül. Az „ember” hibájából, aminek beláthatatlan következményeit bárki megakadályozhatott volna, ha sikerül a saját fajtájának félelmei/ösztönei fölé emelkednie. Talán erre kellett rádöbbennie főszereplőnknek is, amikor a-szokásos kliséktől eltérően – nem a családját ölelve sírta el magát, hanem egyedül, a történtekbe belegondolva borult zokogva a földre. Tizenegy halottat siratva és a saját felelősségének teljes tudatában omlott össze. Ugyanúgy, ahogy minden felelős ember tenné a helyében.