Amerika mostanában annyi keresztes hadjáratot vív egyszerre, hogy lassan megfeledkezünk arról az egyről, ami elindította ezt a folyamatot: Afganisztán megszállásáról. Ez a háború még ma is tart, annak ellenére, hogy kirobbanása után gyakorlatilag egy hónap alatt térdre kényszerítette a jenki haderő a tálibokat. Hogyan lehetséges ez? Talán ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba! Valami ilyesmivel próbálkozik meg a viccesen őszintének szánt Whiskey, tango, foxtrot című könyv és a belőle készült film, ami egy tipikus amerikai riporternő Afganisztánban töltött három évét mutatja be nézőinek.

Működik, ami eddig még soha
Vígjátékként jellemzik, de korántsem az. Megpróbál könnyed hangot megütni, de a film maga majdhogynem teljesen humortalan. De hát mit is várhatunk egy ilyen témában? Vagy elbagatellizálja a rendező az ügyet, vagy véresen komolyan veszi, és akkor oda a szórakozás. Ez a film valahogy a kettő közé keveredett, és ami a legfurcsább, hogy nem volt emiatt szörnyű! Helyzetkomikumokkal dolgozott, amelyek mindamellett, hogy lerombolták a nyugatiak renoméját és megmosolyogtatták a nézőket, azt is bemutatták nekünk, hogy milyen attitűddel mentek a katonák a háborúba, és ott milyen körülmények fogadták őket. Hogyan álltak hozzájuk a helyiek, és hogy mennyire nem értették meg a látottakat sem az ott harcolók, sem az ott humanitárius munkát végzők. És ha egy kicsit az akció mögé igyekszünk nézni, akkor még azt is észrevehetjük, hogy az afgán föld mennyire megváltoztatta az ott tartózkodókat...

Kabuli kis New York
Főszereplőnk, Kim Baker nem jó újságíró. Háttérmunkás egy kis cégnél, amely kitalálta a kétezres évek elején, hogy aki – munkatársai közül – önként kimegy Afganisztánba, az előléptetésként végre a képernyőn szerepelhet, és még fizetésemelést is kap. Negyvenes, gyermektelen nőként pedig Kim kapva kapott az alkalmon… amely aztán a feje tetejére állította az életét (csak hogy írásban is visszaadjak valamit a film fellengzős stílusából). Kim éveket fog Kabulban eltölteni filmezve a katonák életét, tetteit és mindennapos küzdelmeit a meg nem értettséggel és a közönnyel. De mivel ez nem egy háborús propagandafilm, Kim élményein keresztül megláthatjuk, hogy a „nyugatiak” a poros Kabulban is úgy próbálnak élni, mint hazájukban: alkohol, drog, szex, internet… mindenük megvan a boldogsághoz. Pontosan olyan kis öntörvényű kolóniát sikerült Afganisztánban alapítaniuk, mint a kínaiaknak a mi nagyvárosainkban, és amin mi, fehérek úgy fel vagyunk háborodva.

A báb meg a pillangó… mellékes
Az újságírónő életének négy évét követhetjük végig a film két órás vetítési ideje alatt. Azt, hogyan is vált egy gátlásos kis irodai munkás adrenalinfüggő, tökös riporterré. Az ő munkáján keresztül pedig betekintést nyerhetünk néhány képkocka erejéig a katonaság, a helyiek, a tolmács, a fotós és még jó néhány ember mindennapjaiba. Ami a filmet egészen egyedivé teszi, hogy a mellékszereplők segítségével – habár csak néhány percet szerepelnek egy-egy alkalommal a vásznon – komplett képet kaphatunk az afganisztáni állapotokról és az ott élőkről. Mesél nekünk az egyre erősödő korrupcióról, az elkülönülő női és férfi világról, a vallási extremizmusról, és arról, hogy az ország lakossága nagy részének fogalma sincs, miért jöttek ide ezek az új katonák, és hogy ezek különböznek-e egyáltalán a megszálló szovjetektől… A rendező pedig – végtelen dicséret illeti érte – sokkal inkább gondot fordít arra, hogy ezt hitelesen bemutassa, mintsem hogy, Kim szerelmi életének és karrierjének a fellendülését dokumentálja. Nem olvastam a könyvet, amelyből a film készült, viszont ha az írónő – a filmhez hasonlóan – maga mögött tudta hagyni saját megpróbáltatásainak leírását, akkor tényleg megérdemli a hírnevet és a filmszerződést!

De mégis: miért?
Az utóbbi hónapokban megismerkedtem afgánokkal, akik velem együtt tanulnak az iszlamabadi egyetemen. Mindegyik szívesen mesél országáról, és miután túljutottunk a kötelező „minden tökéletes” bevezetésen, egy-két beszélgetés után kibújik a szög a zsákból: semmi sincs rendben. Naponta negyven ember hal meg csak Kabulban, a robbantások, a fegyveres támadások rendszeresek, és a helyiek nem értik, az amerikaiak miért nem tesznek semmit. Hiszen megvan a technológiájuk és a hatalmuk, hogy változtassanak a rossz dolgokon, mégsem teszik. Szaktársaim szerint a jenkiknek csak egy hídfőállásra volt szükségük az ezredfordulón Ázsia öt atomhatalma között… és ha ez igaz, akkor az általuk épített atombiztos bunkereket soha nem fogják elhagyni, akármit is nyilatkozik az elnök. De hát akkor miért nem teszik legalább biztonságossá az országot, ahogy már tették a megszállásuk elején? Az afgánok elmondása szerint ugyanis – ironikus módon – a film által felölelt (és szörnyűnek beállított) kétezres évek eleje maga volt a paradicsom. Még vidéken is mindenki szabadon, biztonságban járhatott, a nők tanulhattak, és a főváros épült-szépült. Most viszont… az ópium-termesztés másfélszeresére növekedett a tálibok ideje óta, a férfiakat tárgyalás nélkül felakasztják egyes tartományokban, a nőket pedig visszakényszerítették otthonaikba. A háború egyértelműen tovább folyik, csak amerikai áldozatok és médiafigyelem nélkül, így pedig nincs is szükség hőstettekre.
Avagy fordítva?