Történetünk onnan folytatódik, ahol abbahagytuk. Semmi „ez történt korábban”, „emlékeztetőül”, avagy lassan megszokottá váló álombeli visszaemlékezés… egyből belecsaptunk a közepébe, ami, mindamellett hogy tökös húzás volt, engem kissé zavart. Mivel nem olvastam a könyvet (mert népszerű trilógia) és a filmeket is csak egyszer voltam hajlandó megnézni, a fő karakterek nevén kívül szinte senkiére sem emlékeztem, így első fél órám a moziban azzal telt, hogy próbáltam a neveket az éppen feltűnő karakterekkel párosítani. Okvetetlenkedő kérdéseim nyilván fárasztóak voltak a mellettem ülőknek, de az, hogy ilyen kérdések feltevésére kényszerültem talán azt bizonyítja, hogy ez a trilógia jobb egy fokkal, mint az összes utána következő „tini fantazmagória”. Tud egyszerre több karaktert is mozgatni, életben tartani és – még ezt is megkockáztatom – jellemében fejleszteni. Majdhogynem kedvet kaptam a regény olvasásához! Ezen kérész életű lelkesedést aztán meg is ölte az, hogy a két órás játékidő első órájában lényegében semmi sem történt.

Minden az elvárható mederben folyt: kisebb csata, sérülés, összetört szív, kínos szerelmi háromszög… amely ahhoz vezetett, hogy megindultunk a parancsmegtagadás, nagyobb csata és az összeesküvés felé. Borítékolhattam volna előre. Az igazság az, hogy bármennyire is szerette volna feszültté és részletezővé tenni a rendező a filmet, emiatt egyáltalán nem sikerült neki. Mindenki tudhatta, hogy Katniss és két „szerelme” közül egyik sem halhat meg, ezért (a zombik megjelenésén kívül) egyik veszélyes jelenet sem töltött el félelemmel… igaz, az éppen megismert mellékszereplők hullottak, mint a legyek, de hát nekik ez a dolguk. Egyáltalán nem szomorkodtam utolsó jeleneteiket szemlélve. Haláluk inkább várakozással töltött el, hiszen tudtam: minél kevesebben vannak életben, annál közelebb kerülünk a „végső leszámolásig”, amelyre az egész második rész épült, és amely talán valami akciót tartogatott volna nekünk, nézőknek. És amely aztán teljes egészében elmaradt. Mielőtt Katniss elérhette volna Snow elnök rezidenciáját, a lázadók sikerrel jártak. Eljutottak a város szívéhez, és megtörve a rezsim embereinek ellenállását, átvették a hatalmat az egyes körzet felett. A felkelők győztek, Katniss megégett egy kicsit, húga meghalt, Snow elnök meg vért köhögve a zsepijébe a rózsák között bújócskázva várta a kivégző osztagot. Vivát!

Kettős érzéseim vannak a történtekkel kapcsolatban. Nem azt kaptam, amit vártam – ez pedig valamilyen szinten jó. A néző nem figyelhette meg azt, ahogy az amerikai westernekhez méltóan a hős és a fő gonosz egy párbajban rendezi a konfliktusát. Ez, a megszokás hatalma folytán igencsak hiányzott. Mondjuk az is igaz, hogy itt nem csupán erről volt szó: folyamatos háború dúlt két fél között, amely rengeteg áldozattal járt. A nagyobb háború helyett mi csak azt figyeltük, ahogyan egy elnyomó hatalom „fejével” megküzdött a lázadás „arca”. Ez utóbbiról pedig – minden erénye ellenére – végül kiderült, hogy úgy használták fel bölcsebb, többet látott, háttérbe húzódó erők, ahogyan csak tetszett nekik. Fiatalság, bohóság… A lázadás szimbóluma hősies eszményének végre valaki a szemébe mondta az igazságot: a hősök tiszta lelke, bátorsága az, ami egybe foghatja a lázadókat, viszont a legritkább esetben vezetheti ez győzelemre azt. És ha véletlenül meg is teszi, pont az erényei fogják gátolni abban, hogy eredményesen vezesse át békébe és egy élhetőbb jövőbe az általa felszabadított országot. Ezt nevezem én merész mondanivalónak! Az írónő pedig ragaszkodott is a maga elképzeléseihez! Két előre látható fordulat után ugyanis – végül – Katniss hazament, próbál boldogan élni, és egyáltalán nem politizál – azt inkább meghagyta az arra alkalmasoknak. Mert a bölcsesség szikrája néha a fásultságból fakad… 

Értékelve az elmúlt négy évet, filmet és tapasztaltakat, ki kell jelentenem, hogy jobb volt, mint amire számítottam. Igaz, hogy voltak a történetnek abszolút logikátlan elemei, teszem azt: Snow elnök, ha mindenki fellázadt ellene, miért állt még ellen? Ha nincsen villany a szobában, miért van minden házban holovetítő? Prim macskája miért van olyan jó húsban, ha mindenki más éhezik? De megkockáztatom, hogy ezeket a könyvekben tisztázta Suzanne Collins, csupán a filmbe nem került át a magyarázat. Megelőlegezek neki ennyi bizalmat, hiszen az írónő hatalmas erőfeszítés árán egy eredeti történetet varázsolt egy japán forgatókönyvből (ezt az állítást továbbra is fenntartom!), ívet és mondanivalót adva könyvének, amely talán eredetileg nem is a mozibevételek dollár millióiért íródott. Az utóbbi évek sorozatai közül egyértelműen ez a legértelmesebb, és talán az is sokat mond el róla, hogy a legtöbbet azzal tudtak magának a történetnek ártani, hogy ketté vágták az utolsó részt. Az a fránya pénz… viszont ennek ellenére sem "lehúzásomon" sajnálkozva hagytam el a mozitermet.