Kezdjük azzal, amivel minden mese kezdődik: Hol volt, hol nem volt… És folytassuk azzal, hogy ez a mese pont nem így kezdődik. De ettől függetlenül a távol és a közel játéka, a képzelet és a valóság kettőssége, a lehetséges és a lehetetlen összekavarodása messzire ragadó mesévé teszi Szappanos Csenge könyvecskéjét, a Pagoda Parfét.
Mutatok is belőle néhány érdekességet!

Piros nyári ruhácska
Valószínű például, hogy a gyerekek többsége még soha nem kóstolt városház alakú süteményt, de még vegyesiparcikk, vagy takarékszövetkezet alakú süteményt sem. Viszont szinte egészen bizonyos, hogy szívesen enne ilyet. Már persze, ha finom.
Valószínű azután, hogy a gyerekek többsége a pagoda parféba is belepákosztoskodna, ha az éppen nem került volna Wang anyó cukrászdájából egyenesen a sárkányok asztalára. És valószínű az is, hogy a legtöbb gyermek – főleg persze a lányok – tökéletesen egyet értene Szilvavirággal, a sellővel, akinek meggyőződése, hogy a piros nyári ruhácska felettébb idétlenül áll rajta, mert mégiscsak nagyon furcsán lóg ki alóla az uszonya.
Valószínű azután az is, hogy a gyerekek többségének fogalma sincs arról mi az a haiku, viszont a keleti versforma nem is holmi irodalomtörténeti tanulmány lábjegyzeteként bukkan föl, hanem csak úgy, mellékesen, egy versfaragó – és szemüveges – sárkány által előadva. Ekképpen: „Ringatja a teliholdat a derűs ég: hideg, tömör és fényes gömbölyűség.”

Sárkány, tea, Wang anyó
Most persze bele kellene mennem abba, hogy miféle sárkány a verselő lény, milyen szerepet játszik a történetben a sellő, esetleg elkanyarodhatnék arra, hogy a sárkány testvére, Balázs miképpen rajong a teáért, és miért rabolja el Lilit, a főszereplőnket. Beszámolhatnék arról, hogy megéri-e főtt kukoricát enni, ha az beleragad a fogunkba, vattacukrot majszolni, ha attól meg ragacsos lesz a kezünk és jönnek rá a darazsak, vagy elmondhatnám, hogyan kell használni a sárkányriasztrót, és végül azt is felfedhetném, hogy mire jó egy öreg lampion. Esetleg tudálékosan kifejthetném, milyen szimbolikus jelentősége van a Sárga hegynek, Wang anyó cukrászdájának és a hattyú alakú vízibiciklinek…
De mindezt nem teszem.
Szerintem mindannyiunknak jobb így.

Keleti kalandok
Azt viszont elmondom – bár nem tudom jobb lesz-e ettől nekünk –, hogy Szappanos Csenge bájos rajzokkal illusztrált mesekönyve, a Pagoda Parfé személyes élmények hordozója. A szerző a közelmúltban érkezett vissza egy hosszabb kínai útról, és így világossá válik – már legalább is a felnőtt olvasók számára –, hogy a szerethető fabulában megjelenő keleti mesevilág nem pusztán az európai képzelet játéka, hanem sok esetben autentikus szemléleti formák újszerű feldolgozása.
Persze ezt csak úgy mellékesen, mintegy zárójelben említem meg, mert egy mesének nem ilyesmit kell tudnia, hanem valami egészen mást. Megmozgathatja például a gyerekek fantáziáját, felpiszkálhatja képzeletüket, különös, nem hétköznapi dolgok irányába fordíthatja figyelmüket, miközben megmaradhat nagyon is hétköznapinak, például szerethető, életszerű, eleven hősei által.
És, ha már a személyes élményeknél tartunk, azt is hozzá teszem, hogy egy ismerősöm nyolc esztendős kislánya a nyomdából frissiben érkezett képes könyvet meglátva azonnal beleszeretett. Olvasgatta, lapozgatta, böngészgette, de, hogy visszaadta volna apukájának, akinek bizonyos szakmai feladatai lettek volna a kötettel, nos, arról szó sem lehetett. És azt hiszem, ez az aprócska jelenet mindent elmond arról, kinek, és miért való a Pagoda Parfé.