Gyönyörű könyv a katalán író, Irene Solà harmadik magyarul megjelent regénye külsejében is, de az igazi ínyencségeket a belseje tartalmazza. Ha van még értelme az olyan terminusoknak, mint a „mágikus realizmus”, akkor azért van, hogy ezt a kötetet be lehessen sorolni alá. Az Énekelek, s táncot jár a hegy című kötet szerzője (mely kötetről annak idején azt mondtuk, lelkiségében és szellemiségében rokonságot mutat a székely népballadák világával) ebben az új kötetében olyan magától értetődő természetességgel vonultatja fel a valóság és a mágikus világ, a mitológia szereplőit – ráadásul sokszor nem csupán egyazon bekezdésen, hanem egyazon mondaton belül –, hogy az ember álla leesik ettől a laza magabiztosságtól, amellyel valaki a nép hagyományok, a népi hiedelemvilág legsötétebb titkait és titokzatosságait, leggonoszabb szereplőit, alakjait… alkalmazza. 

Kép forrása

A fülszöveg szerint a regény „évszázadok emlékeit sűríti egyetlen napba (…) és alászáll a poklokra. A Guilleries-hegységben banditák, farkasvadászok, vadállatok és lázadó seregek portyáznak. A hegyek közt áll a Clavell-ház, amelyet a nemzedékről nemzedékre itt maradó nők népesítenek be, akik most ünnepre készülnek a tűzhely mellett. Kecskét vágnak, vacsorát főznek, és amíg várják, hogy leszálljon az éj, történetekkel szórakoztatják egymást. Megismerjük Joanát, aki kihátrál az ördöggel kötött paktumból, ezért minden gyereken, aki a házban születik, átok ül. (…) A nők háborúkról, babonákról és egykor volt férfiakról mesélnek, és a sokszor egymásnak is ellentmondó emlékeikből kirajzolódik egy család és egy vidék tragédiákkal terhelt története.” 

Az olvasó egy idő után nem is tudja követni, melyik szereplő kicsoda, vagy éppen melyik szereplővel történik meg egy-egy esemény (viszont a könyv nem csak ebből a szempontból mutat erős rokonságot a mágikus realizmus egyik alapművének számító Száz év magány című regénnyel!), de erre nem is igazán van szükség, ha engedi magát elragadni a babonák világából táplálkozó mesék, történetek által: mondaton belül változik az éppen aktuális történelmi kor, a banditákkal teli hegyek idejének világa keveredik a jelenkor világával, amelyben a legfiatalabbak rajzfilmet bámulnak telefonon (amit az idősebb nők elhűlve és értetlenkedve, egész pontosan: értetlenül néznek… és látnak, magyaráznak meg a maguk számára), a nők állandó nemi lázban égnek, és víziók vagy valóság (ez itt a kérdés!) szintjén megtörténik minden perverzió és aberráció, amit csak el lehet képzelni, de közben ez is csak egy fázis, vagy inkább illusztráció ahhoz, hogyan élnek ezek a hölgyek félig a világ valóságának, félig a babonák mítoszvilágának a határmezsgyéjén, ahol gyakran nem lehet eldönteni, hogy valami tényleg éppen megtörténik, vagy csak képzeli a felajzott fantáziájú asszonycsapat egyik-másik tagja; van itt történeteken átszűrt történelem, és a mély, állati világ ábrázolása és a balladisztikus, lírai hang váltja egymást jólesően követhetetlenül, és közben folyton kis mesék hangzanak el (ezek forrását, forrásait a szerző lelkiismeretesen közli egy igen komoly utószóban), és így, ilyen hangon szól szinte az egész csodálatos könyv: „Mert ha látni nem is lehetett, ha hallgatóztál, észrevehetted; a babának rossz volt a szíve. Hiányzott belőle egy darab. Ami nem azt jelentette, hogy Margarida rossz szívű volt. Nem. Gyenge sem volt az a szív. Csak azt jelentette, hogy a szíve kicsi volt, kemény és szálkás. Amit nehéz elrágni. Haraggal teli. Mint a mezei nyúl szíve. Margarida után Joana világra hozta Blancát, aki nyelv nélkül született. Szája, mint egy üres fészek. Joanába ekkor megint belemart a gyanú, de még nem állt össze a kép. Aztán megszületett Esperança. Az ő szegény kicsi Esperançája, aki máj nélkül jött a világra, és sárga volt, mint egy kiscsibe, amikor meghalt.” És így tovább, erős, lírai nyelven, magas hőfokon lobogva, mégis nagy mesterségbeli tudást sugalló magabiztos alkotói kézzel megírt mondatok, létrehozott könyv. 

És itt sem tudunk megszabadulni a gondolattól, hogy valamiképpen ez a babonás világ – titokzatos módon, búvópatakmód összekapcsolva – rokon a magyar, a székely néplélek világával: kicsit tükörképe annak, kicsit kifordítása, kicsit fordítottja, de a rokonság ott van a levegőben, ez pedig újabb rétegekkel vonja be az egyébként is meghökkentően gazdag olvasói élményvilágot, ahol a „nagy pokolbéli sütögető” (a könyv szavai a sátánra) keveri a kártyákat, veszejti el a lelkeket és a testeket, de az asszonyi szolidaritás, a mese és a karneváli kavalkád, a szerelem és a szépség iránti vágy valahogy mégis megpróbál ellentartani a gonosznak. 

Irene Solà: Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél. Fordította: Nemes Krisztina. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.