Octavia E. Butler neves sci-fi író méltán híres könyve már nagyon igényelte a magyar megjelenést, amit az Agave Kiadó be is teljesített. Érthető izgalommal kezdtem bele az olvasásba, hiszen tudtam a könyvet körülvevő rajongásról, olvastam a vázlatos ismertetőit, de egy olyan lélegzetelállítóan feszes tempójú remekművet kaptam, amelyet kénytelen voltam egy ültő helyemben végigolvasni. 

Kép forrása

Időugrás a kínok közé

A történet maga klasszikus időutazós sztori (amely kellő figyelmet szentel a klasszikus paradoxonnak: „ha másfél évszázadot visszautazol az időben, és megölöd a saját ükapádat, megszülethetsz-e egyáltalán? A jövő is képes-a annyira hatni a múltra, mint a múlt a jövőre? De persze minden jó fikciós mű paradoxon: úgy hazudik, hogy az igazságnak tűnjön”, írja Kritikai esszé című, a kötethez utószóként fűzött írásában Robert Crossley), elképesztő csavarral: a főhőse a fekete bőrű Dana, aki 1976-ban él, de valamilyen rejtélyes, a történet során végig ki nem derülő oknál fogva, amikor az 1815-ös évben élő kisfiú, Rufus – akit Dana nem ismer, és semmit nem tud róla – élete veszélybe kerül, ő ott terem, pontosabban akarata ellenére ott kell teremnie egy másik időbe és térbe, hogy megmentse. A fiú egyébként egy rabszolgatartó gazda fia, és a 19. század elején az akarata ellenére a múltba kerülő fekete nőt azon nyomban rabszolgaként kezelik. Dana lassan rájön, kicsoda pontosan Rufus és milyen összefüggés van kettejük (története) között, tanúja lesz a rabszolgatartás olyan sokkoló borzalmainak, hogy gyakran le kell engednünk a könyvet kicsit, és ráébred arra is, hogy csak akkor tud saját korába visszatérni (ahol alig percek telnek el, míg a múltban akár évek), ha elhiszi vagy el tudja hitetni magával, hogy halálos veszedelemben forog („…Rufus halálfélelme odaszólít, a saját halálfélelmem pedig hazaküld”). De alig érkezik meg a jelenébe, Rufus – akinek életében évek teltek el közben – máris visszarántja a megalázott lét ellen minden idegszálával tiltakozó Danát a múltba. Egyik útra – véletlenül – fehér férjét is magával viszi, a férfi pedig (akinek a vonatkozó kor jogszabályai szerint Dana gazdáját kell eljátszania) ottragad a múltban, amivel elképesztően megbonyolódik az amúgy sem egyértelmű és megnyugtató helyzet. 

A háttérben folyik a korabeli rabszolgatartók és rabszolgák sokkoló élete, amelybe viszont – legnagyobb rémületére és önmaga megvetését is megélve – Dana is kezd beilleszkedni, és rövid jelenbeli tartózkodásaihoz képest döbbenten veszi észre, hogy szinte otthonaként gondol a 19. századi kúriára, ahol rabszolgasorban tengődik, és élete, egészsége, mentális állapota szinte naponta veszélybe kerül, hiszen olyasmiket lát, tapasztal és él át, amelyek bárkit próbára tennének, pláne a huszadik század végéről származó kulturális, életmódbeli és egyenjogúsági tapasztalatokkal felvérteződve – amelyet aztán ólomvégű korbáccsal hántanak le róla a múltban. 

A mű azonban nem csupán vádbeszéd a rabszolgaság intézménye ellen és védőbeszéd az emberi méltóság mellett (de sosem didaktikusan, inkább tökéletes történésekbe kódolva a véleményt), hanem egy annyira professzionálisan megírt történet, hogy az olvasó nem győzi kapkodni a fejét. 

Kép forrása

Mesteri fogások, naturális erő

Amerikában nyilván más jelentősége van ennek a könyvnek, mint nálunk, ezért az ottani recepciójával, hatásával elég, ha csak az utószóban olvasható gondolatok mentén foglalkozunk – de általában azt tapasztaljuk, hogy ha a saját kulturális, akár politikai kontextusát lehámozzuk egy műről, igencsak soványka történet marad. 

Nem így Octavia E. Butler regénye! 

Ilyen mesteri feszültségkeltést, ilyen profi történetvezetést, ilyen finom lélek- és jellemfejlődés-ábrázolást hirtelen nem tudom, mikor és hol olvastam utoljára – bizony, így lehet az üzenetet igazán átadni, nem pedig harsogó propagandaművekkel: jól megírt sztoriba helyezve a krédót, ahol néha elszórunk egy-egy igencsak elgondolkodtató mondatot, mely később hajt ki igazán az olvasóban: „Elvezetett a főépület mellett, távolabb a rabszolgakunyhóktól és már házaktól, a kis rabszolgagyerekektől, akik fogócskáztak, és még nem értették, hogy ők rabszolgák.” Vagy: „A rabszolgaság az eltompítás hosszú, lassú folyamata volt.” És végül: „Tévében és moziban láttam már embereket megkorbácsolni. Láttam, ahogy a túlságosan is vörös művér csíkokat húzott a hátukra, és hallottam begyakorolt sikolyaikat. De még nem feküdtem a közelükben és éreztem a verejtékük szagát, és nem hallottam őket esdekelni és imádkozni, megszégyenülni a családjuk és önmaguk előtt.” 

Kép forrása

Finom korrajz, kegyetlen befejezés

És a korrajz is annyira tökéletes, hogy párját ritkítja, a tökéletes korhűségre is van ideje figyelni a szerzőnek – Danának egy ideig ugyanis a felnőtté és gazdává serdült Rufus hitelezői levelezését kell rendeznie, mivel a gyenge jellemű, akaratos és gyakran ok nélkül kegyetlen gazda nem szeret írni, dolgozni: „Megírtam a leveleit. Előbb el kellett olvasnom több levelet, amit ő kapott, hogy felvegyem a kor erőltetett, hivatalos stílusát. Nem akartam, hogy Rufusnak egy olyan hitelezővel kelljen szembenéznie, akit felingereltem az én huszadik századi tömörségemmel – ami a tizenkilencedik században gorombaságnak vagy egyenesen sértésnek tűnt.” 

És – mint minden jó és igazán az életről szóló könyvben – természetesen nincs happy end; mint az utószó szerzője írja: „Azzal, hogy Butler a könyv végét ugyanolyan elnagyoltan és nyersen hagyja, mint Dana sebét, az olvasót is inkább nyugtalanítja és felkavarja a mese és a történelem találkozása ahelyett, hogy egy minden rejtélyt feloldó történet megnyugtatná.” 

Katartikus mű, elgondolkodtató mondanivaló, amelyet profin megírt történet visz be az olvasó bőre alá, hogy ott aztán jól kifejtse a hatását – a sok könyvével kedvenc Octavia E. Butler magyarul újonnan megjelent könyve tovább fogja növelni olvasótáborát. 

Octavia E. Butler: Rokonság. Fordította: Kleinheincz Csilla. Agave Könyvek, Budapest, 2024.