Egészen furcsa hibridkönyv jelent meg a Trend Kiadó gondozásában a Pompeji iránt érdeklődő (és hát valljuk be: ennek a borzalmas pusztulásnak a képei mindenkit érdekelnek és ingerelnek) olvasók örömére: Gabriel Zuchtriegel, a Pompjei Régészeti Park igazgatójának könyve egyszerre (bevallom, kissé zavarbaejtő) beszámoló a saját munkájáról, hitvallásáról, napi küzdelmeiről (olykor a sajtóval, olykor már régészekkel, akik felháborodottan vették tudomásul, hogy ő lett az igazgató), a Pompejibe és a régészethez mint hivatáshoz vezető útról, illetve – ugyanakkor – értő bemutatása a Pompejiben végzett ásatásoknak és feltárt műemlékeknek, emléktárgyaknak olyan színvonalon, hogy a teljes korabeli mindennapi élet elvonul a szemünk előtt. (A téma szépirodalmi feldolgozása ékes példájaként erősen ajánljuk a tisztelt olvasó figyelmébe a kitűnő Robert Harris Pompeji című regényét – Gabo Kiadó, Budapest, 2003.) 

Kép forrása

Lehet, hogy hiányzott egy erős kezű szerkesztő?

A zavarbaejtés elsősorban annak köszönhető, hogy ez a két réteg erősen keveredik – egy kis (olykor érezhetően sértettségből táplálkozó) személyes emlék vagy probléma (egyébként igen szellemesen mutatja be: „Sajnos ezt az olasz nyilvánosság egy kicsi, de annál befolyásosabb része másképp látja. Ők azt vetik az offenzíven kommunikáló igazgatók szemére, hogy amit tesznek, puszta szenzációhajhászás. Hogy ez nem más, mint scoperte a orologio, amit »menetrend szerinti felfedezésnek« fordíthatnánk. Mintha létezne valami titkos tervünk, amely néhány havonta egy-egy »szenzációs felfedezést« irányoz elő, nekünk pedig – netán valami föntről érkező utasításra – csak elő kellene vennünk ezeket a ládafiából, mivelhogy a régészeti szenzációkat ilyen szubtilis módon kihasználó minisztérium legfelső szintjén a legmegfelelőbb pillanatban ezekkel akarják más témákról elterelni a figyelmet”)  könnyedén átvált magasröptű és igen olvasmányos, mégis erősen minőségi elemzésbe és műemlék-bemutatásba, majd megint vissza – mintha napló és szakkönyv lenne egyszerre; lehet, hogy hiányzott egy erős kezű szerkesztő. De amint ezen túllépünk (és elég hamar túllépünk rajta), belátjuk, hogy ez a legjobb, ami történhet a Pompeji iránt érdeklődő olvasóval – elvégre eddig a régészet belső, szűk és zárt világa mindig valami távoli, steril entitásként lebegett előttünk (ha egyáltalán)… ezt hozza emberközelbe a szerző, nem is akárhogyan, miközben a szakmája által megkövetelt minden elvárásnak messzemenően eleget tesz. 

Kép forrása

Szépirodalmi ihletettséggel

Természetesen a könyvnek azok az érdemi részei – még akkor is, ha az egyszeri múzeumigazgató mindennapjainak bemutatása is tartogat ínyencségeket –, amelyek a megmaradt, immár műemlékekkel, „emberlenyomatokkal”, freskókkal, tárgyi emlékekkel foglalkoznak, és amelynek nyomán a szerző már-már szépirodalmi ihletettséggel festi le a korabeli mindennapokat, nem beszélve a tragédia óráinak felidézéséről, amelytől minden ember torka elszorul: „A hegy csúcsa valósággal felrobbant: a föld belsejéből kilövő magma hatalmas erővel röpítette az égbe az útját álló kőzet- és földrétegekből felépülő dugaszt. »Szokatlan méretű és alakú« felhő képződött, amelyet Plinius a pineához hasonlít, bennünket viszont talán inkább egy gombafelhőre emlékeztetne. Hamu, olvadt magma és kőzet repült fel, egészen 32 kilométernyi magasságba, vagyis a sztratoszférába, a földet körülvevő burok második rétegébe, amelybe az ózonréteg is beletartozik.” 

Ugyanakkor rendkívül fontos dolgokat is kimond a szerző, amelyek egyesek számára lehetnek evidenciák, de még akkor sem lehet eléggé ismételni őket: „Az antik művészet és kultúra megértése valójában lehetetlen, ha nem tekintjük egy olyan világ részének, amelyben az élet szó szerint valamennyi vonatkozását vallásos rítusok strukturálták. A rítus olyan, mint egy önálló, a társadalom életének valamennyi területét tagoló nyelv, amely nyelvtana és szókészlete elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz, ami a szóban forgó társadalomban kommunikálható. Nekünk, mai embereknek nem csak az antik rítus nyelvének megfejtése nehéz; egy olyan kor gyermekeként, amelyben a rítusok elenyésző jelentőségűek, a megfelelő grammatika is szinte teljességgel hiányzik. Antik rituálékat megérteni ezért körülbelül olyan, mintha siketnémaként zongoratanulásra adnánk a fejünket.” 

Kép forrása

Milyen volt ez a világ? 

Az is kiderül, miért annyira fontos a pompeji feltárás. „Világosan kell látnunk, hogy a történetírás és a régészet egy fordított, mondhatnánk tótágast álló világot tár elénk. Forrásaink túlnyomó többségét olyan szövegek, feliratok, építmények és sírok jelentik, amelyeket a gazdagok és hatalmasok apró kisebbségének akarata szerint hoztak létre. Hogy milyennek látjuk az ókori római világot, azt olyasvalami határozza meg, ami számunkra a jelenben ritkaságértéket képvisel: a szupergazdagok és hatalmasok világa. És ez a hagyomány továbbadásának természetéből fakad: a szegények ritkán vezetnek naplót, írnak leveleket és értekezéseket, és még ritkábban fordul elő, hogy ezek fenn is maradjanak. A régészeti konzerválás feltételei is az antik upper classnak kedveznek: templomok, paloták, mauzóleumok tartósabb nyomokat hagynak maguk után, mint a viskók, a sátrak és a műhelyek. Így eshet meg, hogy az elit szemszöge úgy takarja ki az antik realitást, mint egy vetítővászon, amelyre a valóság egy bizonyos vízióját vetítik. Mindazt például, amit az ókori rabszolgák életéről sejtünk, szinte kivétel nélkül a rabszolgatartóktól ránk maradt szövegekből és a felszabadított és meggazdagodott rabszolgák kis csoportjának felirataiból ismerjük. Az pedig, amit az ókori nők életéről tudunk, 90 százalékban férfiak tollából származik.” Éppen ezért fontos Pompeji tragikus végzete, teszem hozzá én: úgy állította meg az időt és rögzítette az ókori viszonyokat, jeleneteket, egyáltalán: az életet a maga teljességében, ahogy szinte egyetlen más ránk maradt forrás sem. (Bárcsak láthatnám végre én is, ne mind csak olvasnék róla, [kesernyés] szmájli.) 

Mindent egybevetve kimagaslóan jó könyv a Pompeji – a pusztulás varázsa: egyszerre napló, szakkönyv, értelem és érzelem, elemzés és reflexió, egyéni sérelmek, problémák és ókori közösségi tragédiák, és mint ilyen, egyedülálló a maga nemében… és meghökkentően sokat tanulhatunk belőle, de erre csak akkor ébredünk rá, mikor befejeztük az olvasást, addig ugyanis fogva tart a szöveg. 

Gabriel Zuchtriegel: Pompeji – a pusztulás varázsa. Fordította: Győri László. Trend Kiadó, Budapest, 2024.