Tornai Xénia második verseskötetét tartom a kezemben, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában néhány hete látott napvilágot. A magyartanárként dolgozó költő 2020-ban, a Napút haiku pályázatára írt verseivel keltette fel az olvasók és az irodalmárok érdeklődését. Tornai Xénia egy vele készített interjúban elárulta, hogy az élet minden területén konzervatív a szemlélete, törekszik a múlt értékeinek megőrzésére, így költészetében is a kötött formákhoz vonzódik; kötetében találunk időmértékes verseket éppúgy, mint szótagszámlálókat.

Kép forrása

Kihordott múltidő

Tornai Xénia lírája nem a modernitás élményeiből táplálkozik, belső világának feltárása nem üres szócsavarással történik, könnyedén lebeg a szigorú versformák között, így írásai inkább a klasszikus vonulatot követők, távol áll tőle minden nyelvbomlasztó attitűd.

Az alig-létezésnyire szűkülő térben tudati-érzelmi tények hoznak benne létre egyfajta erőteret, melyet benyomás-és kifejezésélmények, én-és közösségélmények töltenek fel. A központi és a periférikus élmények éppúgy górcső alá kerülnek, mint a tartós és futó élmények. Kocsonyásodik sejtjeimben az eszmélkedés…Már nem csend vagyok és nem fény…fény, dallam és sötétség egyszerre…Képes vagyok összerakni magát a Valóságot. Én, egyedül. 

A ’kihordott múltidő-emlékek’, a ’rejtett képzetek’ pedig azt sugallják, hogy az élményfelületek korántsem veszítették el metafizikus-misztikus jellegüket, a versbeszédet meghatározzák az önmagával folytatott küzdelem belső és külső erővonalai, a valóság és a költő viszonya, a létmeghatározó lehetőségek, a tér-idő kontinuitásban megvalósuló, elkerülhetetlen átrendeződési viszonyok.

Az idő múlása, ahogy az élet minden területén ott hagyja lenyomatát, Tornai Xénia költészetében is jelen van, szeretné megállítani a perceket, hogy felfűzhesse mind fel hulló gyöngy gyanánt, egy napsugárra. Az eredendően tiszta édeni állapotok iránti vágyódás kimondatlanul is ott van a sorokban, A kétkedés szonettje azonban visszahívja a nyers valóságba, mert a kétely örök, nem tudni, jut-e földi babér is a hősnek   

Tornai Xénia lírájában belső tájak, tisztások, hangok, lábnyomok vannak; a lét szívhangjai, s a költő ott áll ebben a maga teremtette világban, melyben a tisztás, a fák, a hangok és a lábnyomok visszanyerik eredeti jelentésüket, s végre kinyílhat a nagy tévedés kalodája, melynek paradoxonját így fogalmazza meg hasonló című versében: 

 A tudósok is tévednek olykor. / nincs abszolút igazság. / Még az is megesik néhanap, hogy / a teremtmény túljár az Alkotó eszén/ És ilyenkor önmaga csalhatatlanságával/ a Mindenható is szembesülni kényszerül   

Kép forrása

Az önleleplezés nyitottsága

A maga teremtette mágikus térben Tornai Xénia értelmezni tudja a benne felhalmozódó tények és megérzések üzenetét, így tudja megtalálni önmagában azokat a belső tartalékokat, melyekkel szóra bírja magát úgy, hogy az önleleplezést nyitottságként tudja értékelni. Így válik hitelessé benne a belső csend és a változást ígérő hajnal együttes jelenléte. 

A ’mindenség szerelme’ az árnyoldalakat is megláttatja vele, a perifériára szorult ember is megjelenik A lét peremén című versében, ahol az embervilágban kiszolgáltatott személy a természet részeként még idealizálható is: Rám is tűz a fény, és bárha ér eső,/vélem még az Úr / hisz hittel óv meg ő /S szánnak gyermekek, kis földi istenek…. , a záró sorok azonban sötétítik a képet, fenn a holdsütés vak álmokat ragyog, hiszen, ha fájó, akkor is be kell ismernünk, fel sem merülne bennünk az egyenlőtlenség gondolata, ha mindenki egyenlőnek születne.   

Tornai Xénia költészete nem játék a szavakkal ’felturbózott’ élményekkel, célja a nagy elődök költészeti hagyományinak megőrzése, és valljuk be, ez a fajta klasszikus költészet ma nem igazán trendi, nem ez a manapság divatosnak és elfogadottnak tekinthető versbeszéd.

A szerző valamire mégis nagyon büszke lehet, kötetéhez írt beharangozójában Baranyi Ferenc

Kossuth-díjas költő, Tornai Xéniát, azon pályatársak és szövetségesek között tartja számon, akik igaz ihletből fakadó költői műveket hoznak létre, olyanokat, melyek képesek ébren tartani az igazságérzetünket, és karbantartani az érzéseinket. 

Kép forrása

A mindenség szerelme

A ’Mindenség szerelme’ formálja, alakítja Tornai Xénia személyiségét, a lírai szubjektum sűrített élményenergiája dinamikus, mozgással és érzelemmel telített, sokszor játékos, táncbavivő hangulattal idézi az élet szépségét, mikrotörténetében a férj, a család a gyermek mind a létezés csodájának megjelenítése.  Ennek lehetünk tanúi az Ádám és Éva című versben, ahol a női és férfi attributumok megjelenítésével az emberi kapcsolatokban megvalósítható harmónia rejtőzködik: a nőt Láthatatlan szálai az éghez kötik’, míg a férfi, ha szél cibálja, állja, / mint hajókötél. Fiához írt versei is a határtalan szeretet és elfogadás manifesztációi, nyugodtan engedheti útjára szeretteit minden körülmények között, hiszen A fény mindig oldja a sötétet.

Tornai Xénia költészetében nyoma sincs a ’dark-side’líra depresszióra hajlamosító árnyalatainak. Az aktuális létkérdések és a lehetőségek szerinti lét összefonódásával az ember nála mindig az emberiséget is képviseli, számára valóban a végtelen, a Mindenséget átölelő szeretet a meghatározó, ahogy egyik versében szinte vallásos áhítattal fogalmazza meg: Vágyom hát ártatlan gyermek lenni újra, / hogy bennem felzengjen ismét a Mindenség húrja, / hogy tenyeremet a fény felé fordíthassam végül,/ s megtaláljam az Embert Isten kegyelmébül.     

Tornai Xénia: Ideát. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.