Furcsa és különös könyvet írt Noah Hawley Himnusz címmel. A fülszöveg és a reklám szerint „Margaret Atwood regényeinek társadalomkritikáját vegyíti a Stephen Kingtől megszokott borzalmakkal”, illetve: „Noha Hawley regénye nagyívű szépirodalmi thriller korunk Amerikájáról, ami a legsötétebb zugokban is rátalál a kiolthatatlan fényre. Felejthetetlen, életteli szereplői és szélesvásznú mozifilmként pörgő, vonneguti cselekménye időtlen művé teszi a Himnuszt.” (Stephen Kinget azért nem venném ide, a mesterből csak egy létezik.) 

Kép forrása

Okos mondatok, elemzések, aforizmák

És valóban, ha így nézzük (ha úgy veszem), okos mondatok, elemzések, aforizmák, esszészerű betétek sorjáznak egy igen izgalmas cselekmény körül, mellett és alatt – de ha másként veszem, máskor olvasom, a könyv más helyein állok meg (ha tehát amúgy veszem), akkor bárgyú és tanáros hanghordozású bölcselkedések, hangzatos nagyotmondásokat kínlódások sorozata egy szintén nem túl izgalmas cselekmény körül. 

Hogy lehet ez?, kérdezheti az olvasó, és kérdezem én is. 

A válasz: el kell olvasni a könyvet mindenképpen, mert ha helyenként valósággal idegesítő is a sok, a kortárs amerikai gondolkodást idéző frázispufogtatás, máshol valósággal és megdöbbentően eleven és élő az egész, és bizony olykor a legnagyobb gondolkodókat idézi. Ez a furcsa kettősség teszi különlegessé a könyvet: egyszer-kétszer azt éreztem, hogy – bár nem szokásom – kész, vége, leteszem, és soha többet kézbe sem veszem, máskor viszont letenni sem tudtam, annyira izgalmasnak tűnt minden sora, mondata. 

Fura bajtársak

A cselekmény – amennyiben egy ilyen, elsősorban az elemzésekre, a találó megfogalmazásokra épülő könyv esetében beszélhetünk cselekményről vagy egyáltalán le tudjuk írni a cselekményét – a következő: „Az opioid-válság idején, a klímakatasztrófa egyre fenyegetőbb árnyékában egyszer csak megszűnik a táborok közti politikai konszenzus, és Amerika-szerte eluralkodik a káosz. A viták heves erőszakba csapnak át, felfegyverkezett, a vélt igazság nevében cselekvő csőcselék járja az utcákat. Eközben a tinédzserek előbb csak Amerikában, majd a világ többi részén is sorra öngyilkosok lesznek, és olyan mém-üzeneteket hagynak hátra, amelyeket csak ők képesek értelmezni. A piacokat nem érintik a vérengzések: az olyan szupergazdagok, mint Ty Oliver, továbbra is élvezik életüket a magángépeiken a lángok felett. Miután elveszíti a lányát (ő is öngyilkos lesz – NKZs), Ty beadja a fiát, Simont, a Lebegj Szorongáskezelő Központba, hogy ott dolgozza fel nővére tragikus halálát. Simon itt találkozik a Próféta nevű fiúval, aki halaszthatatlan, rejtélyes küldetésre hívja: egy fiatal lány megmentésére, akit egy milliárdos tart fogva. Simon hamarosan fura bajtársakkal körülvéve találja magát, és lehetetlen nem ismerő útjuk az egész nemzetre hatással lehet.”

Hát így. 

Történetbe belefolyó utószó

Tipikusan amerikai könyv (minden mindig ott kezdődik, mint a katasztrófafilmekben, és csak aztán jut el a világ többi részére), amerikai öntudattal, amerikai lózungokkal, szlogenekkel és okosságokkal; a cselekményét – többször átgondoltam, amit írok – én eléggé zavarosnak, ugyanakkor kiszámíthatónak érzem, nem beszélve az igazságtevő fiatalok akcióiról, akik két gyilkolás közben hosszan filozofálnak, már ahogy ők szoktak, a világ dolgairól (ez az ember eszébe juttatja Robert Merle Üvegfal mögött című, a téma vonatkozásában igencsak aggasztó regényét), és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a két pártra szakadt Amerikát demokraták és republikánusok helyett Ivókra és Szakácsokra osztja fel. (De miért?!) És közben mégis ott vannak a jó mondatok („A fájdalomcsillapítóknál csak a pénz okoz nagyobb függőséget, és mint kiderült, pénzt hihetetlen mennyiségben lehet keresni receptre kapható opioidok – legális és illegális – forgalmazásával”; „Később azt mondták, tipikusan Claire-re vallott, hogy hagyományos búcsúlevél helyett egy Megjegyzések Claire nevéről című esszét hagyott hátra, amikor gyógyszer-túladagolással véget vetett az életének. Mindig ilyen volt, kicsit életunt okostojás, aki mintha egy Salinger-novellából lépett volna elő. Csípős elmésség jellemezte. Tekintetéből sokatmondó szomorúság áradt. Egy magába roskadt okleveles egyetemi tanár csalódottságával viszonyult az apjához, mintha az évfolyam legrosszabb diákjával beszélne. Ha leiratot készítenénk a szóváltásaikról, a lány összes válasza elé be kellene szúrni egy zárójeles sóhajt.”), és ott van az egésznek a posztmodern körítése, előszóval, a történetbe belefolyó utószóval (vagy a történetből kimutató családi vonatkozások történetbe, írás-sorrendbe való beépítésével), ami ugyancsak élvezetes olvasmány: „Hogyan fog végződni a könyv?, tette fel tegnap a lányom megint a kérdést. Fontos neki, hogy végül jóra forduljanak a dolgok. Nekem is az. Még mindig nem tudom, feleltem. Aznap este aggódva feküdtem az ágyamban. Sikerülni fog nekik?, tűnődtem. Simonnak és Duan-nek, Paulnak és Louise-nak?” És így tovább. 

Mindenképpen érdemes elolvasni ezt a helyenként idegesítően didaktikus és szónoki dagálytól terhes könyvet, mert erényei kárpótolnak a hibáiért. Tehát végső soron mégiscsak: ajánlom. 

Noah Hawley: Himnusz. Fordította: Sepsi László. Agave Kiadó, Budapest, 2024.