Kunkovács László fotóművész-etnográfus életét, munkásságát mutatja be Nagy Károly Zsolt reprezentatív, közel 260 felvételt tartalmazó kötete, mely az MMA Kiadó gondozásában tavaly év végén került a könyvesboltok polcaira. Az életmű komplexitásának bemutatására törekvő kiadvány a korábban sosem látott fotók tárházának, valamint számos új nézőpontnak köszönhetően, jelentősen hozzájárul az eddigi „Kunkovács-kép” elmélyítéséhez. Mind a szélesebb olvasóközönség, mind a szakma számára.

Kép forrása

„Az vagyok, amit kiteszek a falra. Tehát a képeimmel azonos…”

E puritán önmeghatározás sűríti Kunkovács László Balogh Rudolf-és Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett fotográfus hitvallását, mellyel életművének minden mozaikdarabját – fotóit, szépirodalmi igénnyel megírt könyveit, előadásait - egyetlen nagy cél szolgálatába állította. Nevezetesen egy eltűnőben lévő világ feltárásának, megőrzésének és átörökítésének a szolgálatába.

Kunkovács László 1942-ben Gyomaendrődön született. Pályáját tanítóként kezdte, majd a Magyar Távirati Iroda országjáró tudósítója, később szabadúszó fotográfusa lett. Vándorlásai a „magyar puszták” után a kelet sztyeppéin folytatódtak. 

Közel fél évszázados barangolásainak nyomait, tapasztalatait – a több száz hazai és külföldi kiállításon bemutatott, magán-és közgyűjteményekben fellelhető fotográfiája mellett – könyvei őrizték meg, illetve gyűjtötték egybe. (Ősépítmények; Kőemberek; Képet adok; Táltoserő; Pásztoremberek; Világjelek; Endrődi vásárfia; Nánási vásárok, nánási pásztorok; Lójárgányos öntözőművek)

Kép forrása

Néprajzos maradt a fotóművészek között

Kunkovács László – mint írja a szerző – „bármerre járt, az ember alapvető, ősi tudásának nyomait kereste”. Ezt a tudást kutatta, és kapta lencsevégre mindenütt: a magyar pusztákon, pásztorok, halászok, apáról-fiúra öröklődött, sejtszinten továbbélő gesztusaiban, csakúgy, mint a világ másik felén látott emberek megszentelt pillanataiban, Tibetben, Mongóliában vagy Kazahsztánban. 

Mozdulatokban, az ember állatokkal, tárgyakkal, anyagokkal való viszonyában, (szakrális) építményeiben, melyekben az ember természetről és önmagáról alkotott, legmélyebb tudása valamiképp megmutatkozott. 

Kunkovács László „nyomkeresése” ugyanakkor sohasem a lezárult múlt, hanem a jelen szemszögéből indul ki. A kontinuitás, a folyamatosság érdekli, az, hogy az idő rétegei miképpen rakódtak egymásra, s hogy e hatalmas, tudás miképp él tovább - akár búvópatak-szerűen- mai valóságunkban.

Kunkovács László munkássága a magyar fotográfia különlegesen izgalmas, ugyanakkor a meglévő keretrendszerbe nehezen beilleszthető életművei közé tartozik. E tény a fotóművész sajátos attitűdjéből fakad. Aki egyszerre fotográfus, autodidakta néprajztudós, illetve őstörténet-kutató, és alkotásain igyekszik egybekapcsolni e különböző területek munkamód- és szempontrendszereit. Ebből viszont egy ambivalencia következik: hogy miközben fotói emblematikus jegyeiket és karakteres perspektívájukat e „kettős elköteleződésüknek” köszönhetik, éppen ezáltal válnak „elhelyezhetetlenné”. Ahogy (némi keserű mellékíztől sem mentesen) maga is több helyütt nyilatkozta „egy kicsit mindig néprajzos maradt a fotóművészek között, és fotográfus a néprajztudósok között.”

Nagy Károly Zsolt – saját bevallása szerint, - alapvető céljának tekintette, hogy kötetével elősegítse Kunkovács László művének pozicionálását mind a fotóművészet, mind a néprajz területén.

A könyv egy - szemelvényekkel, interjúrészletekkel teletűzdelt – nagy ívű tanulmányból és egy fotóalbumból áll.

Kép forrása

Hittel és a tudás továbbadásának vágyával

A kötet szerzője, szerkesztője Nagy Károly Zsolt az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet kutatója, antropológus, református teológus, fotográfus. Alapos elemzéseinek és jól megválasztott szemelvényeinek köszönhetően pontos képet nyerhetünk a művész életútjáról.

Elsőként az „emberformáló tájról” – a gyökereket jelentő Gyomaendrődről, e kis Békés megyei faluról, melyben a vizes élőhelyek gazdagsága mellett élő hagyományként voltak jelen a pusztai és a paraszti életformák, a halászat, a pásztorkodás, valamint az ősi mesterségeket őrző műhelyek. Aztán a könyvek és a természet szeretetére nevelő iskolaigazgató-tanító édesapáról, a csudaballai puszta titokzatos világáról, a Hármas-Körös árteréről, az első „csatangolások” színtereiről.

A gyökerek után Szeged következik, a tanítóképző főiskola, a „fotográfiára való rátalálás”. Majd az MTI országjáró fotósaként induló vándorévek, a technikákkal, témákkal, stílusokkal való kísérletezés, végül az egyre karcosabbá váló stílus és témavilág, mely hamarosan térben is tágabb horizontokat keresett.

Terjedelmében kicsi, mégis kulcsfontosságú az utolsó fejezet „Mi végett vagyok?”, melyben a szerző Kunkovács pályáját a művész tanítói attitűdjének szemszögéből veszi górcső alá.

Kunkovács László tanító, ám – jegyzi meg Nagy Károly Zsolt, – nem a kifejezés szakrális értelmében, hanem, ha úgy tetszik, szó szerint. A fiatal Kunkovács, friss tanítói diplomájával a zsebében egykor ugyanazzal a hittel és a tudás továbbadásának vágyával munkálkodott a tanyasi iskolában, mint egy évvel később, a pálya elhagyása után, az MTI fotográfusaként, néprajzkutatóként, majd világjáró fotóművészként és íróként. A közönség és a „hatókör nagysága” változott, de a lényeg maradt: a szó legnemesebb értelmében vett tanítani akarás. Célja a megértés, és a megértetés. A művész így fogalmazza meg ezt a kötet egyik kiemelt interjúrészletében: „Szeretnék majd úgy eltűnni, hogy fejtörést okozzon, mi is voltam.(…) Ha már egyszer belepottyantam a világba, akkor el kell igazodnom benne, és a tanító, ugye, másokat is segít az eligazodásban.”

A Függelék gondosan összeállított anyaga (fogadtatás-szemelvények, interjúrészletek, életrajzi adatok, kiállítási jegyzék, a közgyűjteményekben fellelhető művek listája stb.) segít a szélesebb körű kitekintésben és további tájékozódásban.