„– A műveknek szerinted csak egy értelmük van? – Természetesen sokfajta értelmezés lehet. De a dilettánsok szeretnek olyanokat belelátni, amiket a szerző, az alkotó soha nem gondolt.” Mátyás király és Miklós püspök beszélgetéséből idéztem a fenti sorokat, azzal a céllal hogy leírhassam: remélem, nem bizonyulok dilettánsnak, miközben a József Attila-díjas Gáspár Ferenc nagyszabású regényét (mely szervesen együvé tartozik a korábbi, 2017-es Janus és a 2019-es Galeotto című könyvekkel, melyek szintén a korról és jórészt ugyanezekről a szereplőkről szólnak, csak a fókuszpont fordul könyvenként más irányba), az Én, Mátyás királyt röviden bemutatom.

Kép forrása

A gonosz vajda

A regény egy bonyolult, képzeletből és valóságból, álmokból és hétköznapokból, folyton változó személyazonosságokból szőtt, kavargó örömírás, és rögtön az elején le kell szögezni: nem könnyű olvasmány. A szerző nem keresi az olvasó kegyeit, belevág a történetbe, mindent jó alaposan összekuszál, majd engedi, hogy az olvasó az egész regényen keresztül bogozgassa a szálakat – Mátyás király ugyanis gyakran helyet, szerepet és személyazonosságot cserél az udvari bolonddal, Lebersittel, így szinte soha semmiről nem lehet biztosan tudni, hogy ki tette, a király vagy a bolond, de ott kavarog körülöttük és a történetben egy Kampó nevű táltos, aki képes a falakon is átmenni, Galeotto Marzio és Janpus Pannonius, Pogyebrád és Vlad Tepes vajda is, akinek pszichopata kegyetlenkedéseit elegáns élvezettel részletezi a szerző: „…a vajda magához hívatta a szegényeket, a nincstelen pórnép fiait, s mikor mind, sok ezren összegyűltek, megkérdezte őket, hogy szeretnének-e megszabadulni örökre a szegénységüktől, s mikor azt felelték lelkesen, hogy micsoda kérdés, természetesen szeretnének, akkor beterelte őket egy hatalmas pajtába, bezáratta az ajtóka és rájuk gyújtotta…” vagy „mikor a török követek érkeztek, s meghajolván előtte, nem vették le a turbánt, s ő megkérdezte, hogy miért nem, azok meg azt válaszolták, hogy náluk így szokás, akkor azt mondta, hogy akkor megerősítelek benneteket ebben a szokástokban, és a fejükhöz szögeztette a turbánt, kis, apró szögekkel, így bocsátotta haza őket II. Mohamedhez.”

Kép forrása

A haldokló Mátyás

Nem egy klasszikus történelmi regény az Én, Mátyás király, hiszen eleve fittyet hány az időrendnek, az ok-okozati viszonyok fel- és kifejtésének, pontosabban a könyvben szétszórva minden megtalálható, csak a hagyományostól eltérő olvasási módszertant követel meg, a szálak egymás mellé rendezgetése az olvasó (megjegyzem, igen élvezetes) feladata. A haldokló Mátyással indul – és fejeződik be – a történet, aki előtt felvillannak élete fontos részletei és szereplői, és sok mindent megértünk a kételyeiből, tettei okáról és céljáról, szerelmeiről, barátságairól és ellenségeiről. Olyan sokszálú és olyan tömény – meg történelmi ismeretekkel alaposan feldúsított – a szöveg, hogy szinte lehetetlen egy jellemző vonást kiemelni.

Számomra mégis igen kedves volt az ifjú királyjelölt még gyerekkorban lévő jövendőbelijével való játékos évődése („– A magyarok kedves emberek? Katalin kérdezi. Mit válaszoljak? Mondjam neki, hogy minden nép fiai között akadnak kedvesek és gonoszak is? Nem mondom. – Sokkal kedvesebbek, mint az itteniek, mert állandóan fánkot esznek baracklekvárral, és ettől megédesedik a kedvük. – Nem hiszem, Te mindig ugratsz engem, Mátyás! (…) – És amikor nem esznek fánkot? Nem lehet állandóan fánkot enni. – Két kezét összekulcsolja a mellén és dacosan néz. A felnőttektől látta. – Akkor sült medvetalpat párolt káposztával. – Medvét? – ámuldozik. – Bizony. De csak az erdélyi barnamedve talpa jó. A többieké rágós.” Vagy: „– Ilyenek a költők? – kérdezi tőlem a kis Pogyebrád lány. A Katalin. (…) – Nem mindegyik. – És az a Janus? Az is ilyen? – faggat tovább. – Dehogyis. Komoly ember az, már abból is kitűnik, hogy időmértékben versel”).

Kép forrása

Pompás humor

Ugyancsak szerethető a pompás humor, amellyel Gáspár Ferenc a történelmi valóságot és a történelmi fikciót keveri – íme például a jelenet, amikor a szerző először idéz Galeotto Marzio Mátyás királynak kiváló, bölcs és tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv című munkájából, majd megmutatja, hogyan történ(hetet)t mindez a valóságban: „– Arra gondolsz, amikor Cicerót olvastam, és kinevettek? – Arra hát. És akkor Mátyás király azt mondta a röhögcsélő uraknak, hogy »Ne nevessétek ki azt, amit tudatlanságotokban nem vagytok képesek felfogni. Miért csúfoljátok Miklós püspököt? Nem hallottatok arról a nagyeszű rómairól, akit Catónak neveztek, és akinek a halálát Uticában, egy afrikai városban, mint a história tanítja, Julius Caesar annyira a szívére vette, pedig ellensége volt?« – Már itt elveszítetted a fonalat, barátom. Ennyire körmönfontan fogalmazott volna Mátyás? Én nem erre emlékszem. – Mondja akkor te, hogyan történt mindez. – Egyszerűen azt mondta nekik, hogy ostoba szamarak vagytok, és azok is maradtok. Olvasni nem tudtok, büdösek vagytok, akár a disznó. Kézzel esztek, és összemocskoljátok a ruhátokat, és részegen fetrengtek a sárban.”

Komoly olvasói elköteleződést igénylő, mégis komoly olvasói örömöt szerző könyv tehát az Én, Mátyás király, amit jó szívvel ajánlunk minden érdeklődőnek.

Gáspár Ferenc: Én, Mátyás király. Coldwell Art Kiadó, Budapest, 2022.