Nem tehetek róla, az ókori Rómának bármelyik részéről szóló könyvvel, filmmel, bármilyen műalkotással kábé kúsz másodperc alatt le lehet ven(n)i (vidi, vici) a lábamról, így aztán elmondhatatlan örömmel értesültem – miközben még Josef Toman méltán híres, nagyszabású történelmi tablóját, a Tiberius és Caligulát olvastam –, hogy nemsokára, afféle szerves folytatásként kézbe vehetem Steven Saylor nagyszabású Pinarius-családtörténetének a harmadik kötetét (a Róma és a Birodalom után), a Dominus című remekbe szabott történelmi regényt.

Kép forrása

Körömrágásig izgalmas regény

A könyv a régészeti kutatások egyik fehér foltjának is felfogható korszakkal foglalkozik, a Marcus Aurelius és Nagy Konstantin uralkodása közötti időszakkal, amelynek során egymást érték a császárok, köztük olyanok is, akik csak néhány hétig uralkodtak, mielőtt többnyire erőszakos halállal véget ért volna az életük. A középpontban azonban – jó történelmiregény-író munkájához híven – nem a császárok szerepelnek, hanem a Pinarius család egymást követő nemzedékei és képviselői, akiket egy titokzatos, apáról fiúra szálló amulett védelmez ezekben a vérzivataros időkben, és mivel többnyire mind szobrászmesterek, a könyv(ek) szerint számos ókori szobor kötődik a nevükhöz és dicséri a kezük munkáját.

Egy rövid recenzióban szinte felsorolni sem lehetne mindazt az érdemet, amit a Dominus több mint ötszáz oldalon felmutat – a történész végzettségű szerző úgy kanyarít egy körömrágásig izgalmas regényt a fiktív család köré, hogy közben van érkezése a rendelkezésére álló források alapján egy pontos, vagy forrás híján egy hitelesen elképzelt és elképzelhető történetet írni a korszakról. A ráérős bevezető, Marcus Aurelius és fia, a Gladiátor című filmből (némileg hamisan) ismerős Commodus császár uralkodását mutatja be bőven (hiszen erről azért állnak rendelkezésre források bőségesen), hogy aztán viszonylag nagy ugrásokkal végigszáguldjon a rákövetkező több mint százötven éven, és a könyvet Konstantin császár egyeduralkodóvá válásával, Bizánc megalapításával és a kereszténység felvételével zárja, mely utóbbi aktus nem könnyű helyzetbe hozza a nyakukban apáról fiúra szálló amulettet viselő férfiak utolsó előtti képviselőjét – hogy fia viszont már meggyőződésesen válhasson kereszténnyé.

Kép forrása

Izgalmak, míves nyelv, történeti hűség

Az ugrások nagyok: nem ritka, hogy tíz-húsz év is eltelik két fejezet között, és kell néhány sor, mire rájövünk, az előző fejezetben megismert nemes Pinarius-sarj immár húsz évvel idősebben tér vissza, ami nagy kár, mert mi közben – felelősségteljes olvasók lévén – megnéztük a lexikonokban, hogy az adott korszakról és uralkodóról mit kell/illik még tudni, és azokat Saylor sajnos nem írja meg, pedig az alapján, ahogy más eseményeket megír, igen élvezetes szöveg születne azokból az eseményekből is.

Mert itt aztán tényleg semmiben nincs hiány, ami a jó (történelmi) regényt teszi. Izgalmak, míves nyelv, történeti hűség feszültséggel teli és olykor megdöbbentő, szörnyűséges vagy szépséges fikcióval keverve – minden a helyén. Egyetlen pillanatra sem ül le a szöveg, könnyen szalad az olvasó szeme előre, olvastatja magát a könyv, az is elégedetten csettinthet, akit az ókori Róma barbár, perverz vagy meghökkentően brutális vonatkozása érdekel, de az is, aki szigorúbb, történeti, sőt történészi szemmel nézi a dolgokat – a jellemek (talán a főhős család egymás után következő tagjainak kivételével, akik mindig remek emberek, jellemesek, okosak és nagyszerű művészek egyszerre) árnyaltak, összetettek, még leggonoszabb és legelvetemültebb császárok és udvartartásuk tagjainak motivációi is érthetőek és átérezhetőek, a sztori – nem győzöm ismételni – végtelenül izgalmas, és tényleg csak sajnálkozik az olvasó, mikor azt látja, hogy a szerző ennél vagy annál a résznél nem időzik el hosszabban, hanem csak összefoglalja az eseményeket, mint egy – különösen jól megírt – történelemkönyv.

Kép forrása

Sok történet bonyolult szőttese

Van humor és van kegyetlenkedés, izgalmas élő hősök és még izgalmasabb kitalált személyek és személyiségek, erotika, meghökkentő perverziók, háború háború hátán, a béke törékeny és fölötte rövid időszakai, egyszóval minden, olyannyira, hogy elmondhatjuk: ami az ókori Rómában nem történt meg, az tulajdonképpen nem is létezik. Hiszen mindaz, amit ember emberrel megtehet, megtörtént már ott, ezért is olyan tanulságos olvasni a korszakról szóló könyveket. Íme, hogy írja le mindezt az utolsó előtti Pinarius kapcsán – aki a Lateranus-ház festett mennyezetét csodálja meg – a szerző: „Ahogy a mennyezetet kémlelte, és a mítoszon merengett, Zenobiusba belehasított a félelem, egyszersmind furcsa vallásos áhítatot is érzett. Hippolütosz története csak egyike volt annak a számtalan legendának, amelyekből a keresztények által gúnyosan elvetett »régi vallás« összeállt. A sok történet bonyolult szőttest alkotva fonódott egybe, minden irányban a végtelenbe nyúlt, és szálaival megragadta az összes valaha élt vagy később születő halandó élményeit. Bár jelentésük gyakran talányos volt, a mesék és hőseik furcsa tükröt tartottak az élő halandók elé, valódi nehézségeikről és megpróbáltatásaikról árulkodtak, és felfedték a létezés néhány alapvető igazságát.”

Olvassunk, okuljunk, váljunk alázatossá és vigasztalódjunk: minden megtörtént már, és lám, mi mégis itt vagyunk.

Steven Saylor: Dominus. Fordította: Heinisch Mónika. Agave Kiadó, Budapest, 2022.